Mumbai indiai körútunk utolsó állomása volt, itt két napot töltöttünk el, őszintén szólva, már eléggé kifingva. hotelünk mindent túlszárnyaló luxusát igyekeztem egy kiszakadt nadrággal ellensúlyozni, egyszer majd kiadok egy könyvet Trampliságom Története címmel, azt hiszem, az elmúlt 10 évben minden nadrág konkrétan lefoszlott rólam, főleg az utazáskor népszerű darabok.

Mumbai egyébként őrület. a vidéki Indiát elhagyva itt jött igazán szembe az igazi káosz, zsúfoltság, tömeg, nyüzsgés, mindezt gatyarohasztó párás melegben, amiben még a hongkongi előképzettségemmel is majdnem megkukultam. a megkukulás mellett számomra egészen hihetetlen hosszú időket ültünk például forgalmi dugókban és bár állítólag a helyzet sokat javult, a legtöbb helyen egész kis tömeg alakult ki körülöttünk gyerekkoldusból, féllábú vak asszonyból, kisgyereket rázó kéregetőből, áldást (ingyen nem) osztó szentemberből (nem szociálisan érzéketlen vagyok, csak túl sok időt töltöttem harmadik világbéli országokban, hogy ne az átverést lássam mindenben, ami a fehér ember pénzének megszerzésére megy ki). az utcán átkelni itt is szórakoztató jelenség, (bár nem annyira, mint Vietnámban, ahol egy idő után ez volt a kedvenc időtöltésünk), mert értelemszerűen minden irányból ezer jármű jön, semmi se lassít, ellenben előszeretettel dudál és húz el az orrod előtt fél centire (tehén viszont nincs, legalábbis a belsőbb részekben nem láttunk, helyettük viszont végre megjelentek a macskák).

mint a birodalmi építészet megszállott rajongója, kimondottan extázisba estem pár épülettől (bár magamhoz képest nagyon visszafogott voltam, így például csak egyszer állítottam meg a sofőrt, hogy lefényképezhessem Mumbai egyik legrégebbi, még mindig fennálló (és lakott) kovácsoltvas épületét (gondolhatjátok, milyen jó kombó a monszun és a kovácsoltvas…)). őszintén szólva nem értem az angolokat, hogy mi a frászt gondoltak, amikor felhúztak egy teljes viktoriánus várost a 18. század végén az akkor még 7 szigetből álló területre. ezeknek az épületeknek egy része még mindig áll, így például a főpályaudvar (Victoria Station, hogyan másképp is hívhatnák?), a posta, a múzeum, a Bombay News újság szerkesztősége mind böszme paloták, amik bár teljesen bámulatba ejtettek, őszintén szólva elég otrombák és kissé ijesztőek. e mellé jönnek az általam oly kedvelt art déco épületek (például a mozik, tipikus), amiből meglepően sok van (állítólag Miami után a világon itt van a legtöbb art déco épület). persze sok mindent felújítottak és kitataroztak, de a kvázi 100%-os párának na és a monszunnak köszönhetően a legtöbb épületnek kellemes patinája van, így például teljesen átlagos, hogy egy kisebb fa nő ki a harmadik emeleten, vagy hogy a fél homlokzat fekete a penésztől.

minden építészeti áhítatommal együtt Mumbai fullasztó és helyenként már-már kellemetlen volt, főleg, amikor ketten jártuk a várost lányok, így annyira nem is bántam, hogy innen már vissza HK-ba vezetett az út.