ó jóságos isten, nem hittem volna, hogy ennyire felkavaró és fájdalmas lesz egy gimnáziumi jóbarátném lánybúcsúján végig ülni az összes aranyos feladatot, megcsodálni a gyűrűt és érdeklődni az esküvői előkészületekről.

és mint eddig, tudom, hogy lesz még jobb, fogok még szeretni és fognak engem is szeretni, de minden önfegyelmem ellenére néha úgy üvöltenék egyet, bele a világba, hogy miért ver engem bottal az isten, miért pont engem kell elhagyni és miért pont az én házasságom omlott össze, amikor az is pontosan ugyanígy nézett még ki a lánybúcsúnál, én is révbe értem, megtaláltam az igazit, az egyetlen egyet, és ő is megtalált engem.

tudom a válaszokat, tudok én mindent, fegyelmezett vagyok és folyamatosan javulok, de néha köpni kell, mint ahogy most is.