meg ezt sem:

amikor 2010 decembereben kiderult, hogy kinaba utazom ket hetre, mar akkor is az hozott a leginkabb lazba, hogy Hong Kongon keresztul kell menni es egy egesz napot ott tolthetek a visszafele uton. azon kivul, hogy jo 10 evvel korabban lelkesen neztem a Noble House c. sorozatot, ami HK-ban jatszodik, az eg vilagon semmit sem tudtam errol a varosrol, csak azt, hogy megmagyarazhatatlan euforiaval tolt el mar a gondolata is.
aztan amikor a hosszu ut utan megerkeztem es a konyvelo beultetett egy taxiba, en az ablakra tapadva neztem a felhokarcolokat, a legkondikat, az ablakban szarado gatyakat es vigyorogtam, mint a hulye. akkor es ott tudatosult bennem, hogy nekem ez kell. es most, ahogy hetedszerre gordulok be ebbe a varosba, meg mindig ugyanaz a hulye vigyor van rajtam.

úgy tűnik, ezt a Tyúkszarfalvát (számszerint az ötödiket) a fluktuáló lelkiállapot jellemzi. ezt semmi sem foglalja össze jobban, mint a mai napom, ami úgy indult, hogy kissé hülye érzéssel ébredtem a gyomromban, amitől persze nem voltam vidám, amit tetézett a tény, hogy a wc-t nem lehetett lehúzni, mert már megint nem volt víz. egy random csap viszont működőképes volt, ezért ezt a problémát egy vödör segítségével elhárítottam, majd belegondoltam, hogy holnap ilyenkor már úton leszek HK felé és felvidultam. reggelinél az egyik legbeszédesebb és kedvesebb kolléganő ült mellettem, aki lelkesen mutatta, hogy kettő, azaz kettő fajta tésztából is lehet választani ma reggel, feltétlenül kóstoljam meg. ez elég jelentős előrehaladás a szokásos seízű gőzgombóc + türkötojás kombóhoz képest.

a délelőtt többi részét kedélyes ásítozással és mutyi filmnézéssel töltöttem, mivel konkrétan a fű se nőtt, senki sem tartott igényt zseniális szakértelmemre. miután az elmúlt napokban már teljesen elment az életkedvem a szarabbnál szarabb menzakajáktól, ma ebédnél az a kellemes meglepetés fogadott, hogy nem hogy tészta, de kacsa, gomba és rántotta is szerepel a menün (ezt az északi tartományból ide látogató vezetőknek köszönhetjük, mivel arrafelé szinte alig esznek rizst vagy halat, ezért módosították a menüt), mellettem pedig a kifejezetten pletykás maláj kolléga ült, aki ebéd  után kisétált velem a faluba és vett nekem egy kólát. az ebéd utáni szieszta során eufóriámat némiképp enyhítette a kitartó bizzegés, aminek forrását végül beazonosítottam, amikor egy döglődő, 5 centis darazsat találtam a fürdőszobában. (hagytam tovább döglődni és lábujjhegyen elhagytam a helységet).

a sziesztát követően az irodában hirtelen földindulás és égzendülés várt rám, mi más lehetett volna a háttérben, mint a főnök és a csehül álló projekt, amin az elmúlt két hétben igyekeztem javítani. lázas meetingelésben törtünk ki, ami alatt a főnök személy szerint engem (de később az egész csapatot is) elhordott minden szarnak, megkérdőjelezte gondolkodási képességeimet, kijelentette, hogy két hét lócitromra sem elég, legközelebb leszek szíves legalább egy hónapra jönni, majd obskúrus eszmefuttatásba kezdett arról, hogy mi is a csapat szó definíciója, miért nem lehet könyvből megtanulni biciklizni (ami szerinte összefoglalja az elmúlt két heti munkám lényegét, mert ugye még mindig nem tudok biciklizni), üvöltött, hogy számszerűsítsem azt, hogy “we have a better understanding of the project”, majd átváltott kínaira és feltételezem kb. ugyanezt elmondta, miközben én a sírógörcs és az agyvérzés között ingadozva barátaimtól, családtagjaimtól és egyéb nyusziktól kaptam lelkitámaszt különböző chat ablakokon keresztül. alapvetően nem mondhatom, hogy nem értek egyet a főnök üzenetével, de amint megütött egy bizonyos hangnemet, nagyon élesen megjelent előttem, hogy miért  is mondtam én már fel egyszer ennek az elmebetegnek. a meeting végén, miközben mindenki leforrázva ült, oda jött hozzám az egyik kolléga, hogy ne aggódjak, majd megcsináljuk este együtt a kitűzött feladatot, de most elvisz vacsorázni.

szóval a kollégával és a barátnőjével beültünk a kolléga autójába, (ez óriási státuszszimbólum itt), és elhajtottunk Qishi Town irányába, miközben én diszkréten felgyújtottam a hajam a szivargyújtóval lehúzott ablaknál dohányoztam, majd betódultunk további két számomra ismeretlen kínaival a szombaton már megismert tésztázóba, ahol már felvilágosultan a gombás tésztalevest kértem (tényleg nagyon jók itt a gombák), aminek elfogyasztása alatt három szál cigarettával lettem gazdagabb (itt nem hogy körbekínálod az embereket, hanem egyenesen a kezükbe nyomod szálanként). ahogy a gyárba visszafele hajtottunk a vaksötét úton (amin feketébe öltözött gyalogosok csoszognak át gumipapucsban és kivilagított motoron egész családok száguldanak a forgalommal szembe) hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen megnyugodtam valahol útközben, ami korábban egyáltalán nem volt rám jellemző, a főnök ilyen jellegű megnyilvánulásai mindig három napon túl gyógyuló idegbajt illetve tartós görcsösséget és pánikot okoztak nálam.

végül a szobámban egy hamutálat találtam, ami nem része az alapfelszerelésnek, így feltételezem, nekem akartak vele kedveskedni. leközelebb talán még felespoharat is kapok.

megettem az utolso majkremet.

(pentektol csutortokig kell nezni)

ha nem akarsz moszkitóval hálni, ne felejtsd nyitva az ablakot.

mivel ma ugy ereztem, hogy mar tenyleg meg fogok orulni a semmittevestol, magamhoz rendeltem legregebbi joakaromat es megkertem, hogy setaljon el velem a szupermarketbe. itt vasaroltam nemi teat ajandekba, kekszet es kenyeret, hogy ne haljak ehen, majd kollegam kedves unszolasara vettem egy 0,3-as sort, pedig en aztan tenyleg nem iszom egyedul.
ezt kovetoen a piacon hirtelen felindulasbol 120 forintert vettem egy ujrahasznosithato nejlonszatyrot, a mintajat csatoltam.

egyébként nem csak a környezeti tényezők miatt vagyok lehibernálva (kösz a kifejezésért, csipkepitty!), hanem a nulla tartalommal rendelkező beszélgetések miatt is. a kollégáim tényleg nagyon próbálnak velem beszélgetni, de a nyelvi korlátok miatt egészen gyakran megesik, hogy a nap csúcspontja ez a beszélgetés (ami egyébként ebéd alatt történt, vagyis f1-kor, addig meg sem szólaltam).

kolléga, eddig még nem látott kajára bökve: you know this?

én, nézegetem, nem ismerem: no. what is this?

kolléga: don’t know name in English.

aztán egyébként kikeresték nekem a szótárgépben, hogy bambuszrügy, és erről kierőltettünk magunkból még pár mondatot:

kolléga: bamboo. lot of bamboo in Sechuan province.

én: yes, I understand.

kolléga: panda eat bamboo. 

én illedelmesen mosolygok.

kolléga: so lot of panda in Sechuan 

röhögés.

beszélgetés vége.

azert vannak bajos dolgok ebben az orszagban. az elobb peldaul berontott hozzam egy kollegano, hogy suzanna suzanna, here candy. Cathy married es a kezembe nyomta a kepen lathato zacskot. mert hogy ferjhez ment az egyik kollegano mult heten, ezert most eskuvoi edessegeket oszt mindenkinek, hogy edesek legyenek az egyutt toltott evek.

amióta itt vagyok (mindjárt egy hete!) kissé nehezen veszem rá magam a blogírásra. ezért egyrészt azért van, mert itt már annyiszor voltam, hogy semmi újat nem tudok róla mondani, másrészt meg a hely sajátossága, hogy az ember elég gyorsan apátiába esik.

de mivel legelőször 2011-ben jöttem ide, és akkor még én is, a blog is és az olvasóim is mások voltak, ezért nekifutok még egyszer, hogy elmondjam, hol is vagyok most valójában.

röviden és tömören, Tyúkszarfalván. a hely becses neve egyébként Qishi village, ami Qishi town szélén található. mindez dél-Kínában, Dongguan tartományban van, HK-tól kb 300 kilométerre.

Dongguan tartományról a legtöbb ember egyáltalán nem hallott, pedig a tartomány fővárosa Guangzho, korábbi nevén Kanton. a gyarmati időkben HK-val, Sanghájjal és Pekinggel ez volt egyike azoknak a helyeknek, ahol az Ópium Háborút követően a nyugati nagyhatalmak koncessziókat kaptak és szabadon kereskedhettek. ez gyakorlatilag izgalmas gyarmati építészetet és nagy kulturális életet feltételez. megjegyezném, én ebből még soha semmit sem láttam, életemben egyszer jártam Guangzhoban, akkor is csak a vasútállomáson.

napjainkban ez a tartomány leginkább arról ismert, hogy itt tobzódik Kína iparának a jelentős része, bármerre nézünk, gyárakat és a hozzájuk tartozó munkásszállókat lájtuk. “gyár” címszó alatt európai szemmel teljesen felfoghatatlan méretű komplexumokat kell elképzelni, itt van nem messze egy 400 000 embert foglalkoztató gyár, ahol a világ sportcipőinek 30%-át gyártják (igen, a Nike, Adidas és társai egy helyen készülnek), de nem messze tőlünk található a hírhedt Apple gyár is, ahol több mint 1 millióan dolgoznak. egyszer egy céges kosárlabdameccs kapcsán jártam egy ilyen helyen (ott ruhákat varrtak), autóval negyedóráig mentünk a telepen belül, volt benne több étterem, kisbolt, kórház, sőt, iskola és mozi is.

ebből adódóan a térségben rengeteg ember van, őslakos viszont nagyon kevés és a “városok” is nem a megszokott módon alakulnak ki, hisz nincs is rájuk igazán szükség, a gyár területén minden megtalálható, ami kell, munka, szállás, étkezés, szolgáltatások. a legtöbb embernek nincs is szüksége arra, hogy elhagyja a saját telepét. társadalmi kapcsolatokat az emberek leginkább a szobatársaikkal élnek, mivel az állandó fluktuáció miatt képtelenség hosszútávú kapcsolatokat fenntartani, sokan pedig szülővárosuktól 3 000 – 5 000 kilométert utazva jöttek ide. (épp ezért ha az ember ismerkedni akar egy kínai kollégájával, érdeklődni kell, hogy melyik tartományból jött, milyen messze található az innen és hasonlít-e az ottani konyha az ittenire).

ez már önmagában megmagyarázná azt, hogy miért nem tudok én itt semmit sem csinálni esténként vagy hétvégenként, de erre még rájön pluszba az, hogy a mi telepünk egy nagyobb városka perifériáján, egy (tényleg) tyúkszaros faluban található. a városba ugyan bemehetnék busszal röpke 40 perc alatt, de a kollégáim nem igazán szeretik, ha egyedül mászkálok, én meg nem akarok kitolni velük azzal, hogy folyamatosan rángatom őket ide-oda.

ezért hát marad az iroda és a szoba közti ingázás, illetve az utca végén lévő kisbolt, vagy ha nagyon merész hangulatomban vagyok, akkor a pár utcára lévő supermarket, de errefelé akkora egzotikum vagyok, hogy őszintén szólva, nem mindig van kedvem mozgó látványosságot játszani, meg végül is ott sem árulnak különösebben izgalmas dolgokat.

a mi cégünk egyébként számítógépes adatfeldolgozással foglalkozik, így amikor “gyárat” emlegetek, akkor valójában sok számítógép előtt gubbasztó embert kell vizionálni. a környező monstrumokhoz képest mi elég kicsinek minősülünk a 2-3000 alkalmazottal, így a mi telepünk összesen 3 épületből áll és egy kosárpályából. van egy irodaépület, itt zajlik a munka, az aljában van egy kisebb menza a vezetőknek, én itt szoktam enni, és egy rendezvény-/szabadidőterem, ahol van egy pingpong asztal, egy billiárdasztal és egy böszme színpad. a két másik épület a munkásszállónak ad otthont, az egyik aljában található az üzemi menza (fotók lentebb) és egy kisbolt.

a szobákban az egyszerű munkás hatod-nyolcad magával lakik, jellemzően két ablaktalan, egymásból nyíló betonkockában, ahol a falak mentén emeletes ágyak állnak. a két betonkocka végén van egy mosókonyha, itt található a zuhany, a (török) wc, némi hely a mosásnak és teregetésnek és az egyetlen egy ablak. az egyetlen egy “saját” területed a szobában az ágyad és nappal azon tárolod minden (kevés) ingóságodat, este pedig azon alszol. a menedzsereknek ennél egy fokkal jobb dolguk van, nekik három-négy személyes szoba jár, rendes ággyal, műanyagszekrénnyel, íróasztallal és angol wc-vel. a zuhany ugyanúgy 10 literes melegvizes boilerrel van szerelve, mint a többi szobában, ablak itt is csak egy van, élettér arányosan kicsit több. legutolsó itt tartókodásom óta (2012. március) csináltak egy úgy nevezett vendégszobát, ami ugyan négy személyes és nem tud semmi extrát, de mivel az épület sarkán található, minden helyiségének van ablaka, ami óriási fejlődés a korábbi helyzethez képest. most egyébként itt lakom és tényleg nem igazán panaszkodhatok.

a kínaiak nagyon értenek a tömegek mozgatásához, így nem meglepő, hogy az étkeztetés is szigorúan szabályozva van, a legtöbb ember a “nagy”, általam “patkányos” menzaként emlegetett, étkezdébe jár, különböző turnusokban, egy pár kiváltságos pedig ehet a vezetőségi étkezdében, de az is megvan, hogy melyik részleg melyik nap ehet ott. nekem ilyen szempontból kaszt fölötti státuszom van, mert én mindig ott eszem, reggel f9-kor reggelit, f1-kor ebédet és f6-kor vacsorát. ha máskor éhezem meg, így jártam, nem véletlenül szoktam több doboz májkrémmel, nápolyival és keksszel érkezni ide.

összességében ez az egész felállás azt eredményezi, hogy pár nap alatt az ember teljesen leereszt ebben az ingerszegény környezetben (az irodámnak pl. nincs ablaka), a monotonitás és a rendszerezés pedig minden egyéni indítványozási vágyat elnyom, alapvetően vagy az ágyamon ülök a net előtt, vagy az irodában ülök a net előtt, ha pedig idő van, elmegyek enni, mindig ugyanazt (főtt rizs, valamilyen formátumú tojás, valamilyen forrázott zöldség, alga-, vagy moszatleves).

sokáig azt gondoltam, hogy a kínaiaknak megfelel ez a felállás, elvégre ázsia nem épp az individualizmusról ismert, de ahogy az évek során beszélgettem a kollégákkal, akik egyre jobban megnyílnak nekem, mostanra egyértelművé vált, hogy Tyúkszarfalva senkinek sem egy kéjhömpöly és mindenkit ugyanúgy gyötör az unalom és a monotonitás, mint engem. ezért kollégáim igyekeznek kicsit javítani a körülményeiken, kiköltöznek a faluba, egyszemélyes szobákba, Tibetbe látogatnak az éves szabadságuk során, autót vesznek, hogy el bírjanak menni valahova hétvégén, vacsorákat szerveznek, TV-t vásárolnak… a céghez viszont sokuk már több mint 5-6 éve lojális.

itt tárolják az étkezéshez használt tálakat és pálcikákat.

az üzemi menza. azért emlegetem “patákonyos menzaként”, mert nem egyszer láttam itt patkányt berohanni a konyhába.

itt készül a gyár összes étele. megjegyezném, soha semmi bajom nem lett itt semmitől, bár tudom, nehéz elhinni.