még egy kis fluktuáció

amikor ma 17:37 perckor lementem az elvileg 17:30-kor kezdődő vacsorára és konstatáltam, hogy az asztalon már csak pár tofukocka árválkodik, valami derengeni kezdett, hogy mintha csütörtökönként 17:00-kor lenne a vacsora, bár nem mintha ez segített volna a helyzetemen, mert akkor épp malájziával ültem konferenciahívásban. ettem egy tál főtt rizst (mert az sosem tud elfogyni) és közben tettem egy kísérletet, hogy elcsábítsak egy kollégát a faluba vacsorázni, de depressziósan megjegyezte, hogy nincs kedve kimozdulni, marad a vifon levesnél, ezért hát nem volt más választásom, mint elhagyni a gyárat és elcsoszogni az utca végén lévő kisboltba. van menet közben még három másik bolt, de én valamiért mindig ugyanebbe járok 2011 óta.

útközben szokásos helyi tájkép tárult elém, villanypóznán száradó gatyák, földön guggoló gyerekek, céltalanul ücsörgő emberek. ők még megnéznek engem (a minap egy nő nekibiciklizett a falnak, annyira engem bámult), én már őket kevésbé, ezt a 100 métert már tényleg láttam ezerszer. egyszer egy lavórban beleztek itt épp egy csirkét, azon azért kicsit fennakadtam, meg régen állt itt még egy romos snookerasztal is, azt jó párszor lefényképeztem, mostanra már teljesen szétporladhatott, mert nem találtam nyomát. egy másik alkalommal két motoros rendőr kíséretében egy motoros tricikli töfögött el mellettem, a platója le volt takarva egy pokróccal, de a nagy zötykölődésben lecsúszott és kivillant a “rakomány”, pár tucat kalasnyikov.

a kisboltom előtt rengeteg ember ült és tátott szájjal egy irányba nézett, innen egyből kiderült, hogy modernizálódott a hely és most már tv-jük is van, régen volt pár nyilvános telefon is, azok viszont most eltűntek, helyettük matracokat kínálnak. valóban, ahogy beléptem, arra lettem figyelmes, hogy alonso épp spanyolul nyilatkozik valamiről, ami mindenkit szemlátomást borzasztóan lebilincsel.

nem voltam különösebben jó kedvemben, mert marta a gyomromat az éhség, de azért kierőltettem magamból egy hangos niháót, mire a pult mögött ülő nő egész transzba esett, műanyagpapucsával felrúgta a piros hokedlijét és oda rohant hozzám, kezében a dobozos nescaféval, amit legutolsó ittlétemkor, másfél éve, rendszeresen vásároltam nála. közben felkapcsolta a bolt összes neonját (addig teljesen sötét volt bent) és lelkesen kérdezgetett, feltételezem azt, hogy mit akarok venni. amikor látta, hogy a pékárukat méregetem gyanakodva, hátravitt egy rejtett polchoz, ahol rengeteg különböző keksz állt. kicsit hezitáltam, hogy vegyek-e moszatos crackert (seaweed cracker), keresgéltem az ugráló borsós tere-ferét, mert az legalább bevált, de végül valami gyanús rostban gazdag zöldséges kekszet (high fibre vegetable biscuit), “sandwich” típusú összeragasztott kekszet és “0% transfat” feliratú hagymakarikát vettem (ez utóbbi mezei chips, semmi köze a hagymához).

fizetéskor a nő kedvesen kivette a kezemből a megfelelő pénzeket (engem némiképp megzavar, hogy itt konzekvensen minden bankón mao van és egy random hegy vagy tó), majd mosolyogva mondott valamit, amit nem értettem, de úgy éreztem, azt mondja, hogy üdv újra itt, mire én mosolyogtam és integetve annyit mondtam kifele, hogy bye bye (ami itt úgy hangzik, hogy bábáj).

egész meghatódtam.

fluktuáló állapot

szóval tegnap este majdnem írtam ide egy euforikus posztot arról, hogy a kollégáim elvittek sörözni és rendkívül jól mulattunk, a főnökön röhögtünk (aki tegnap elrepült öt különböző helyre egyszerre és várhatóan már nem is jön vissza ittlétem alatt) és berúgós történeteket meséltünk egymásnak.

aztán ma reggel arra ébredtem reggel, hogy nincs víz (hajnalban arra ébredtem, hogy jetlagem van és a szomszédos nyakkendőgyárban kukorékol a kakas). délutánra kerítettek nekem 3 vödör vizet, amiben egy jogit megszégyenítő rugalmassággal hajat mostam és némiképp anyáztam. utána vacsorára ettem némi moszatlevest és most már azt is tudom, hogy az sokkal szarabb, mint az algaleves (tényleg).

aztán este elmentem szurkolni a cégünk csapatának a cégközi kosárlabdameccsen, ahol amikor a kollégák megláttak, vidám (és hangos) “Suzanna! Suzanna” felkiáltásban törtek ki, majd azonnal a kezembe nyomtak egy műanyag tapsolókát (lásd mellékelt ábra) és alám toltak egy piros hokedlit (lásd másik mellékelt ábra) és mellém ültettek két angolul beszélő kollégát.

a meccs feléig lelkesen szurkoltam, fotóztam, majd kimentettem magam és feljöttem a szobámba, ahol aggódva hívott fel az egyik angolul tudó kolléga, hogy megkérte az angolul nem beszélő kolléganő, hogy érdeklődjön, hogy van-e vizem, mert nehogy zuhany nélkül maradjak. megnyugtattam, hogy a víz visszatért.

szóval az itt tartózkodásommal kapcsolatos érzelmeim némiképp vegyesek, de a helyzet nem olyan vészes.

20131009-233225.jpg

20131009-233238.jpg

at a hataron, egy csapatkent

miutan tegnap ejfelkor beestem Cz-hez, megittam ket sort (o csak egy egyet), pezsegtem meg a neten egy kort, majd negy zaklatott oranyi alvas utan (almomban pokok masztak az agyon nagyon realisztikusan) elcsoszogtam a sarkon levo vonatallomasra, hogy talalkozzak a fonokkel es egyutt atmenjunk kinaba.

sikerult reggelit is vennem meg magamnak (meg borotvat, mert azt elfelejtettem hozni), amikor egyszer csak vigyorogva ram koszont a konyvelo es a fonok fia, majd kicsit kesobb befutott a wuxiban megismert zsenialis oscar wilde-i fazon is, akiknek mind kifejezetten megorultem.
a fonok koszones nelkul a kezembe nyomta a jegyemet, erdeklodott, hogy milyen az idojaras magyarorszagon, megallapitotta, hogy milyen jol nezek ki es le vagyok fogyva, majd szetvaltunk, hogy atmenjunk a hataron*, ezt kovetoen ujra csapatta alakultunk es elindultunk a peronhoz, majd hirtelen megallt allattunk a lefele meno mozgolepcso, mert az aljan elesett valaki (senki sem serult meg, de most mar ertem, miert kell mindig kapaszkodni, foleg amikor mindenkinel van egy borond), mikozben ezt az incidenst kommenteltuk, fel is szalltunk a ket szintes vonatra, ahol kiderult, hogy en alul ulok a tobbiekkel, o pedig font.
eddig a helyzet felulmulja az elvarasaimat.

ja, es reggel 7kor 26 fok volt.

* HK es Kina az ugy nevezett “two systems, one country” rendszerben vannak, gyakorlatilag HK minden szempontbol ugy viselkedik, mint egy kulon orszag (de megis Kinahoz tartozik), ezert tobbek kozott hatar is van a ket orszag kozott. ezen vagy ugy lehet atmenni, hogy az ember elmetrozik a varos szelere es atsetal a hataron, majd besetal Shenzhen varosaba es ott vonatra szall, hogy megkozelitse a Tyukszarfalvahoz legkozelebb eso nagyvarost (Champing), ahol egy sofor remelhetoleg varja mar. ennek a megoldasnak az a hatranya, hogy velunk egyutt tobb millio ember szeretne eppen atsetalni a hataron, igy nagyobb unnep vagy hetvege alkalmaval siman lehet tobb orat is ott varakozni.
ezt elkerulendo van az ugynevezett through train, amire az ember vesz jegyet HK belvarosaban, komotosan elhagyja az orszagot az allomason, majd megallitas nelkul elhasit Champingig a vonattal, ahol szinten az allomason lep be Kinaba. mi most ezen a vonaton ulunk, erre kellett olyan ketsegbeesetten jegyet venni penteken.

utban HK fele

mondanam, hogy tok esemenytelen utam volt eddig, ami reszben igaz, reszben betudhato a tenynek, hogy ugy szallok mar fel a dohai gepre, mint mas a hetes buszra.

azt azert elmondanam, hogy mogottem es mellettem portugal zarandokasszonyok ultek, egyen salban es sapkaban, nyakukban fejenkent negy szentkeppel. leszallaskor megfigyeltem, hogy a holy sights tourral utaztak, johannesburgba tartottak (??) es kezipoggyasz gyanant volt naluk egy 50 centi magas szuz maria szobor.

napifonok

tegnap a fonokom ontotta magabol a paulo coelho idezeteket. ket hete arra instrualt, hogy tobb belepesre feljogosito vizumot kerjek, mire amikor mondtam, hogy olyat nekem nem adtak eddig soha, kozolte, hogy if you don’t ask the questions you will never know the answers vagyis ha nem teszem fel a kerdeseket, sosem fogom megtudni a valaszokat.

tegnap elso korben leorditotta az agyam, amiert rossz kommunikacio miatt nem tudom, hogy oriasi kinai unnep van most, ezert garantaltan nem kapok jegyet a vonatra, ami atmegy a hataron, hacsak nem veszik meg elore a kollegaim. masodik korben izgagaskodott
meg a teman es erdeklodott, hogy ilyen kommunikacios kepessegekkel es hozzaallassal megis hogyan akarom leelni az eletemet how do you expect to live your life like this?, majd elkezdte csesztetni kinai ido szerint este 10kor a kintieket, hogy vegyenek nekem vonatjegyet help your teammate (segits a csapattarsadnak) felkialltassal. engem e kozben ujbol felhivott, hogy elmagyarazza annak a fontossagat, hogy hetfo reggel 8kor kozosen lepjunk at a hataron o meg en, egy csapat we must cross the border as a team otherwise we are doomed for failure, kulonben kudarcra vagyunk itelve.

miutan megvettek a jegyet, kijelentette a
kozos chatben, hogy remeli, most mind elgondolkodtunk azon, hogy mit jelent a proaktiv kommunikacio (understand the meaning of proactive communication).

ma reggelre pedig kimentette magat egy meetingbol, mert ugy erzi, hogy mostanra bizonyara megtanultuk a kommunikacio lenyeget, foleg en, okulva a jegyvasarlasos tortenetbol.

hosszu lesz ez a ket het a gyarban…

az utrol

ha az elet egy szerepjatek volna, biztosan szintet leptem volna mar az elmult 48 oraban.
a shanghai-doha viszonylaton egy csoport mongol paraszt kozott ultem, akikbol a mellettem ulo konzekvensen a foldre fujta az orrat. etkezeskor pedig vidaman a bordamba konyokolt, hogy ne aludjak, kaja van. hozzatennem, majdnem az egesz utat vegig aludtam, es a vegen meg a desszertemet is oda adtam neki, szoval nem volt harag.

a dohai repteren 8 orat ultem, amit szinesitett a teny, hogy talalkoztam egy volt gimanziumi osztalytarsammal, aki epp indoneziaba tartott, es akivel 20 percben megprobaltuk ledaralni az elmult 8-10 ev esemenyeit. ezt leszamitva tobbnyire kommunikalassal toltottem az idot, ami olyan gyanusan gyorsan eltelt, hogy hirtelen elgondolkodtam prokrasztinacios szokasaimon..

a doha-frankfurt viszonylaton kiprobalhattam az uj dreamlinert, ami nagyon csecse es annal is inkabb szimpatikus volt, hogy annyira ures volt a gep, hogy valaszthattam, melyik sorban akarok eldolni teljes hosszamban.
ugyanakkor a gep hatso reszeben a Katonat feherben szallitottak, hordagyon, nyakmerevitovel, intubalva, szivmonitorral, mellette egy orvossal es egy noverkevel. kicsit feltem, hogy meghal itt nekunk szegeny, meg ugye annyira nem vidam egy mozgo korteremmel repulni, de vegul nem lett semmi baja.

frankfurtban a mar korabban is kiszakadt farmerem vegkepp megadta magat, es mivel misztikusan a trikom is kilyukadt, illetve ezen a ponton mar tobb mint 40 oraja talpon voltam, nemikepp ugy ereztem magam, mint valami hippi, aki egy gatyaval es trikoval stoppolta korbe burmat es most ter vissza a civilizacioba. ezt a velem szemben ulo ket kozepkoru francia no jol ki is targyalta egymas kozott (“azert sajatos kozonseget vonzanak ezek a repterek…” “ertem, mire gondolsz, nem is ertem az ilyen embereket, a hetkoznapokban nem is latunk ilyeneket”), de mar ahhoz sem volt erom, hogy valahogy a tudtukra adjam, hogy ertem en a viccet, csak nem szeretem.

a frankfurti gepen sikerult a ket kisgyerekkel utazo anyuka ele ulni, ezen a ponton mar aludni sem tudtam a faradtsagtol, egyetlen megoldasnak a bejeweled blitz es a hangos metal hallgatasa maradt.

es aztan jottek szuleim es jott showtzo es hajnalig ettunk muszakat, ittunk froccsot es beszeltunk, mig a faradtsagtol szavunkat nem felejtettuk

one for the road

zsenialis shanghai-i szallasadom megkoronazta az itt tartozkodasomat azzal, hogy robogora pakolt engem es a borondomet (!) es a sikatorokban forgalommal szemben cikazva elvitt a repteri busz megallojahoz, elhessegette az illegal taxikat, cigarettaval kinalt, majd vett nekem egy sort es felpakolt a buszra. az ilyenekert szeretek utazni.

battery running low

persze nem véletlen, hogy pont most, elvégre a kocsmából hazafele menet is mindig a liftben tör rám, hogy bepisilek, nem az odáig vezető negyedórás séta alatt, de szóval ma reggel már úgy ébredtem, hogy tököm kivan, csodálatos ez a felfedező üzemmód és ez a szép új világ, de csókolom, nem lehetne már hazamenni?

szerencsére éppenséggel pont lehet, ma éjfélkor indulok, addig még be kell pakolni, ki kell csekkolni, felderíteni a reptéri buszt, várost nézni, visszajönni a bőröndért, buszra fel, reptérre ki, ott megpróbálni behajtani a cipőm árát (ez egy szép keretes történet…), bambán nézni a kivetítőt, míg elindul a gép, majd dohában 8 órán keresztül nézni a falat bambán, míg újra felszállhatok, hogy eljussak frankfurtba, ahol sikítozva átrohanhatok a reptéren, hogy elérjem a csatlakozást és nagy végre megérkezzek csütörtök késő este pestre, és beesek az ajtón a macska és showtzo karjaiba és üveges tekintettel megigyak végre egy fröccsöt (showtzo, kérlek vegyél hozzá szódát).

fáradtsági szintemet jól mutatja egyébként, hogy tegnap vettem 10 darab (ugyanolyan) szuvenírt 10 darab szuvenír áráért, arábia lánya, alkuszok királya, hát szevasz.

urhajo

ma a metroban a teven epp oktatofilmet neztem arrol, hogy mi mindennel lehet kinyitni egy sort, amikor valamit bemondtak (amit nem szoktak), es a teven megjelent hirtelen eloben a kinai allamfo, amint az urhajosokkal telefonal, akik szimpatikusan integettek, majd hallgattak a (feltetelezem) hazafias beszedet. utana mind a harman beszeltek (a no kifejezetten aranyos), majd tisztelegtek es eltuntek, en pedig megnezhettem egy rajzfilmet arrol, hogy miert ne gyujtsak ra a metron.