eredetileg nem terveztem írni erről a filmről, bár kimondottan tetszett, valahogy elsodródtam a gép elől, miután láttam, aztán meg már nem tűnt fontosnak. közben azonban számomra érthetetlen módon egész komoly viták alakulnak ki a filmmel kapcsolatosan, a magyar kritikák nagyrésze darabokra szedte a filmet, a new york times-ban ódákat zengtek róla, ismerőseim felháborodottan vonultak ki a vetítésről és látványosan fújoltak facebookon, tényleg, nem értem ezt a felhajtást, de akkor megírom a véleményemet, ha már annyian kérdezték, hogy mégis mi a fene tudott nekem tetszeni ezen a filmen.

ahogy azt az into the badlandsszel kapcsolatosan is kifejtettem, hiszek abban, hogy néha bőven elég, ha a mozi csak kikapcsolja és szórakoztatja az embert. ezért egy csomó olyan filmet nézek, amitől az ég világon semmit se várok el, csak hogy szép színes képek villogjanak a szemem előtt két óráig.

nem volt ez másképpen, amikor beültünk a legelső Hunger Games-re. nem tudtunk semmit a történetről, csak hogy mintha egy Battle Royale koppintás lenne, meg talán mintha valami új YA irodalmi sikersztori lenne, de nem szoktam különösebben túlgondolni a filmválasztásaimat, épp azt adták, beültünk rá. kimondottan kellemes csalódás volt a film telibe talált hangulata, az őrült jelmezek, a Kapitólium dekadenciája, a Római Birodalom végnapjait ídéző kegyetlen játékok. tetszett, ahogyan végigviszik a római hasonlatot és csodás totalitárius épületekkel (lásd még: fasista építészet) szórják tele Panem utcáit. és mint oly sokan, persze én is teljesen oda voltam (vagyok) Jennifer Lawrence természetes bájáért, enyhe tehenészlány szexepiljéért, abszolút hihetőnek találtam, hogy ő a nép lánya, aki belekeveredik valami nála nagyobb mechanizmusba, amiből szeretne végre valahogyan kikeveredni.

ezután jött két rész a sorozatban, amit többé kevésbé mindenki végig unatkozott, főleg a harmadik film volt egy merő lábvíz, ami legfeljebb arra volt jó, hogy megszokjunk pár új szereplőt, pl. a Natalie Dormer által alakított Cressidát, aki újabb őrültséget visz a történetbe és egy új szálat nyit a média szerepének a filmben, mivel hirtelen most már sokkal fontosabb, hogy az emberek lássák Katnisst cselekedni, mint hogy effektíve csináljon is valamit.

elérkeztünk tehát az utolsó részhez, aminek valahogy el kell varrnia minden szálat, miközben a cselekmény végre visszatér Panembe. elég gyorsan a film nagyrésze afféle gerillaharcá alakul, amiben Katnissék házról házra araszolnak, a szerepjátékokból jól ismert bénasággal sétálnak bele az összes létező csapdába, rohannak a berlini metró alujáróiban és találkoznak alienekkel a csatornában. mindezt miért? azért, hogy Katniss személyesen nyírhassa ki Snow-t, hogy végre csinálhasson is valamit, mivel népi hőssé vállása óta valójában dekoratív célokat szolgál Coin elnök kezében (akit a zseniális Julianne Moore alakít, de Julianne Moore mindenben zseniális) és ez szemlátomást rohadtul frusztrálja.

na és nekem ez tetszett. tetszett, hogy félre bírták rakni a főhőst, be bírták mutatni azt, ami egyébként az összes Megasztár és hasonló csodák győztesével történik: némi ünneplés után megpróbálnak velük elmondatni pár mások által megírt velős gondolatot, aztán előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben. ez történik itt is, Coin és Snow ugyanannak az őrületnek két végén ülnek, Katnissnek meg rohadtul elege van az egészből. és bár különösebb karakterfejlődésről nem lehet beszélni az egész sorozat során, jó látni, hogy visszakaptuk a kedvenc tehenészlányunkat, aki most már nem olyan naívan, de ugyanolyan durcásan nyilazza az ellent miközben már megint nem ért egyet a rendszerrel.

és igen, bizonyos fordulatok totál kiszámíthatóak (valakinek muszáj meghalnia), némelyik totál érthetetlen (ki bombázott kit a végén, minek és egyébként is), a szerelmi háromszög ugyanolyan béna, mint az elején (és az utolsó 10 perc giccset a végéről egy az egyben ki kell vágni és max 14 év alatti nézőknek vetíteni), engem lekötött a film, örültem megint a megalomán városnak, az őrült tömegjeleneteknek, annak, hogy úgy éreztem, nem spóroltak a látványon és mertek igazán extrém és szokatlan dolgokat bemutatni főleg smink és jelmez területén és együtt bírtam érezni Katnisszel, amikor töke kivan a felhajtásból és kezd rájönni, csöböből vödörbe került.

szóval én mindenkinek ajánlottam a filmet, hangsúlyozva, hogy nem egetrengető filművészeti alkotásról van szó, az ember talán nem is igazán gondolkodik az egészen, de két órán keresztül én részemről jól éreztem magam.

az Into the Badlands minisorozatot (mindössze 6 egyórás rész) nehezen tudnám kategorizálni, mivel egy képzeletbeli világban játszódik, ahol a háborút követően a területet hét hadúr (a sorozatban baron) osztotta fel maga között. betiltották a lőfegyvereket és böszme kardokkal rohangáló magán miliciákat képeztek ki, akik megvédik a területüket és az érdekeiket (pl. olajmezőket, vagy ópium előállításra használt pipacsmezőket)-

mi az egyik ilyen milicia vezető alakját, Sonnie-t követjük, aki a legerősebb baront szolgálja, Quinnt. egy átlagos portya során ráakad M.K-re, egy 15 éves forma fiúra, akinek a fejére a szomszédos baron, Minerva, ismertebb nevén The Widow váltásgdíjat tűzött ki. hamar kiderül, hogy az átlagosnak tűnő fiú gyilkoló fenevaddá alakul, ha meglátja a saját vérét, így az egymással hadakozó hadúrak mind szívesen befogadnák.

a fiú azonban csak az anyját szeretné megtalálni a hadurak irányításán kívül eső területen, amiben Sonnie szívesen segít neki, miután egyre inkább úgy érzi, hogy minden lojalitása ellenére talán el kéne hagynia a felosztott területeket és új életet kellene kezdenie.

mint látható, a történet önmagában nem rettentő izgalmas, vagy egyedi, tele klasszikus toposzokkal, csodaképességekkel, ember által hirtelen felismert misztikus medálokkal és többnyire első perctől könnyen bemérhető karakterekkel.

mégis együltő helyemben megnéztem az elérhető három részt, mert az egésznek a tálalása nagyon is eltalált. a lőfegyverek száműzetésével ugye a különböző szúró-vágó fegyverek kerülnek előtérbe, így mindenki nagyon látványos szamurájkardokkal, surikenekkel és egyéb csecse pengékkel rohangál, illetve a kiemelt szereplők mind profi harcművészek és szabadfogású gyilkológépek. ehhez az erősen ázsiai vonalhoz (ami megtalálható a frizurákban és a ruhák egy részében is) a rabszolgatartó déli államok díszletei társulnak, óriási gyarmati villákkal, verandákkal és gyapott- helyett pipacsföldekkel. a kettő keveréke egy nagyon izgalmas és kellemes képi világot alkot, ami legalább olyan jól működik, mint a Blade Runner futurisztikus China Townja.

a megvalósítás is igazán profi, minden epizódra jut egy hosszabb csatajelenet, aminek a koreográfiáján érződik, hogy hongkongi profik követték el és bár a wire kungfu olcsó parasztvakításra is alkalmas, itt megfelelő arányban használják ahhoz, hogy emelje a harcok látványosságát. a különböző összetűzések (és van belőlük pár) mind pörgösek, recsegősek, véresek, a főszereplők (vagy a dublőrjeik) pedig profin adják elő őket.

a sorozat eddig vegyes kritikát kapott, az imdb imádja, a rotten tomatoes már kevésbé, ami tökéletesen érthető, mivel az ilyen látványosan és profin előadott blődségek mindig megosztják a nézőket. én mindig is azt vallottam, hogy a mozi (ez esetben televízió) egyik elsődleges szerepe a szórakoztatás volt, csak később kezdtük el velős üzenetekkel megpakolni a különböző filmalkotásokat. szóval van az az élethelyzet, amikor bőven elég, ha valami szép, látványos, pörgös és jelen esetben vérben úszik, mert mindezt profin teszi és szórakoztat. ajánlom mindenkinek, aki némi minőségi kikapcsolódásra vágyik.

mint ezer éves James Bond rajongó, természetesen én is nagyon vártam az új filmet. Daniel Craig ugyan nem a kedvencem Putyinszerű bérgyilkos fejével, de a Skyfall annyira jól sikerült, hogy hirtelen mindent megbocsátottam neki, és bízva bíztam, hogy megismételhető az előző film sikere. a bemutató után azonban sokan mondták, hogy nem jó ez a rész, barátaim felháborodottan írtak, hogy a film rossz és nem méltó a James Bond sorozathoz, kritikusok a történet szétesettségét hangsúlyozták.

ezek után különösebb elvárások nélkül ültem be a moziba, a James Bond filmek azért lássuk be, sose a különösebben összetett történetükről, barvúros színészi alakításaikról, vagy mély karakterábrázolásokról voltak ismertek.

és ilyen értelemben valóban nem csalódtam, a film hozza a szokásos 007-es parafenáliát, gyors kocsik, egzotikus tájak, szép nők (bár itt azért megjegyezném, hogy Monica Bellucci egyrészt túl keveset szerepel, másrészt Léa Seydoux a daccos bölcsészlány figurával messze nem említhető egy lapon mondjuk Ursula Andresszel, de Eva Green óta tudjuk, hogy a James Bond franchise mostanában bukik az életunt bölcsészlányokra), akciójelenetek tömkelege. a képi világ csodás, a beállítások egész festőiek (lásd Monica Bellucci a temetésen), helyenként már-már reménykedtem, hogy megint kapunk egy Skyfall féle vizuális orgazmust, de aztán hiába az összes alapanyag egy helyen, a film egyszerűen leereszt, mint egy rossz szufflé, az ember pedig azon kapja magát, hogy unalmában olyan apróságokat kezd el figyelni, hogy Léa Seydoux vajon honnan rántotta elő a fehér selyem kombinéját amiben kikel az ágyból, amikor fél perccel korábban még lenge nyári ruhácskában dőlt oda be részegen.

az egész film alatt az volt az érzésem, hogy a film valójában a régi James Bond rajongók előtt tiszteleg azzal, hogy ad egy “best of Bond” élményt, összevágva a legemlékezetesebb jeleneteket az elmúlt 50 évből, így megkapjuk az alpesi hegytetőn lévő futurisztikus szanatóriumot az On her majesty’s secret service-ből (síelős üldözéses jelenettel együtt), a Live and let die nyitójelenetére hajazó mexikói halottak napi cécót és a luxusvonatos verekedést a From russia with love-ból. ez valahol persze érthető is, hisz főgonoszként egy régi ismerőst szedtek elő a forgatókönyvírók (nem lövöm le a poént), aki ráadásul személyes viszonyban is van/volt a mi Jamesszünkkel.

és talán pont ez a baj. James Bond egy régimódi szuperhős, egy flancos bérgyilkos szexi kütyükkel, aki jön, lát, hódít, majd dolgát jól végezve lelép. nincs családja, nincsenek szerettei, többnyire konkrét múltja sincs, csak egy kicsit kiégett, mindig pengeélen táncoló jelenje van, amiből aztán valahogy mindig kikecmereg élve. és ennyi pontosan elég is, lehet kicsit játszani a karakterrel, lehet viccesebbé (Roger Moore), elegánsabbá (Pierce Brosnan), vagy nagyon sármossá (hát persze, hogy Sean Connery) tenni, de nem kell  hirtelen 3 dimenziós karakterré alakítani, akinek érzései, sőt! érzelmei vannak, mert nem fog működni a dolog, ahogy John McLane-re se vagyok kíváncsi, amikor nem véres atléta van rajta és véletlenül épp nem másnapos.

így a film valóban nem működik, bár vannak benne szimpatikus újítások, így például én kifejezetten örültem, hogy az egész MI6 backoffice végre felállt az asztaluk mögül és Q, Moneypenny és M is kiveszik a részüket az akciójelenetekből. ezzel együtt a film ugyan nem rossz, de egyszerűen unalmas és tartalmatlan (a rengeteg történés ellenére), Christopher Waltz hiába zseniális színész, itt csak önmaga árnyéka, ahogy az egész film teljesen eltörpül a Skyfall által nyújtott remek élmény mellett.

verdikt: nem igazán ajánlom, max rajongóknak, mert ugyan nem idegesítően szar, teljesen érdektelen és unalmas.

Az Asphalte első jelenetében egy mindenki számára ismerős szituációt nézhetünk végig: a lakógyűlés megszavazná a lerobbant lakótelepi ház liftjének felújítását, de természetesen van egy lakó, aki nem hajlandó fizetni a ráeső részt, azzal érvelve, hogy az elsőn lakik, és sosem használja a liftet.

A sors fintora, hogy ugyanez a lakó hamarosan kerekesszékbe kényszerül, ezért az éj leple alatt meri csak illegálisan igénybe venni a liftet, amitől a lakógyűlés eltiltotta, hogy a közeli kórház chips automatájából tartsa fenn magát. Az egyik ilyen expedicióján ismeri meg a szünetét dohányzással töltő magányos éjjeli nővért, akivel minden este egyre többet beszélnek.

E közben a házba új lakó költözik egy szétesett színésznő szerepében, akinek a különböző problémáit a szemközt lakó, meglehetősen talpraesett kamaszfiú oldja meg. A bezáródni nem akaró liftajtó, a bent felejtett kulcs és a balul elsült szereplőválogatás kapcsán közöttük is sajátos kapcsolat alakul ki.

És ott van végül John McKenzie űrhajós, aki valamilyen technikai malőrből adódóan a tetőn ér földet a tervezettnél korábban és a NASA utasításait követve kénytelen az idős algír nőnél, Mme Hamidánál meghúzni magát két napig. Egymás nyelvét nem beszélve, közös szappanopera nézés, egy csöpögő mosogató és a kuszkusz révén ők is egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Mindhárom páros között lassú, de tartalmas kapcsolat alakul ki ebben az elsőre abszurdnak tűnő, de valójában végtelenül emberi filmben. A forgatókönyv okosan van megírva, a történetek jó ütemben váltják egymást, semmi sincs túlmagyarázva, nincsenek hangzatos monológok, vagy szájbarágós jelenetek, pusztán nagyon emberi apró hazugságok, egy folyamatosan csöpögő mosogató, nyelvi korlátok és egy misztikus, visszatérő zaj, amire mindenki más magyarázatot ad.

A film erőssége a végtelen egyszerűségében rejlik, a külső és belső felvételek már-már a színházi díszletek statikusságát idézik, a szereplők pedig mind elfogadják a másikat olyannak, amilyen, indulatok és ellentétek nélkül.

A színészi gárda tökéletes és itt nem csak a jobb időket megélt színésznőt alakító Isabelle Hupert-t érdemes kiemelni, hanem mind a hat főszereplőt, akik a maguk módján lassú, de biztos katarzishoz viszik ezt a filmet.

Erősen ajánlom mindenkinek, egyszerre üdítő és elgondolkodtató film, gyönyörű zenével.

http://www.imdb.com/title/tt4357368/

Az ABBA musical nem epp egy uj film, de most, hogy ujra megneztem, megbizonyosodtam rola, hogy evekkel a megjelenese utan is ugyanazt a kellemes elmenyt nyujtja, mint amikor kijott a mozikban.

Emlekeim szerint a musical eredetileg szinpadon letezett, ez egyebkent a tomegjelenetek koreografiajan erzodik is, kicsit Broadway musicales minden nagyobb tancjelenet (es ezekbol eleg sok van), de ez egyebkent nem baj, elvegre egy masodpercig se var senki elethuseget ettol a filmtol.

A tortenet nem epp egetrengetoen bonyolult, Sophie (Amanda Seyfried) egy kies kis gorog szigeten az eskuvojere keszul, ahol az anyja (Meryl Streep) egy omladozo szallodat vezet egyedul. Sophie ugy nott fel, hogy nem ismerte az apjat, ezert az anyja naplojabol kihamozza a potencialis jeloltek listajat es mindharmojukat meghivja az eskuvore. Beallit hat a harom volt szerelem, akiket Pierce Brosnan, Colin Firth es Stellan Skarsgard alakit, es innetol enyhen szolva elszabadul a pokol.

A szineszek listajabol mostanra mar kiderult, hogy a film egyik erossege a szereposztasa, mert ugyan nem mindenki tud enekelni, mindenki eloszeretettel csinal magabol hulyet (ebben a mufajban az allig begombolt mentomellenyben vizibiciklizo Colin Firth verhetetlen, de Christine Baranski agyonplasztikazott MILFje is meger egy miset), Meryl Streepnek meg valoszinuleg a komaromi telefonkonyvet is oda lehetne adni szovegkonyv gyanant, abbol is hatborzongato alakitast nyujtana, igy a Winner Takes It All eloadasa egeszen kiemelkedik az egesz film konnyed hangulatabol.

a szamokat mindenki ismeri, es lehet cikinek talalni az ABBA-t, az az igazsag, hogy oriasi bulit lehet ezekre a szamokra csapni es a film pontosan ezt is teszi, egy percig se veszi komolyan magat. nem mellesleg a dalszovegek valahogy tokeletesen passzolnak az eppen aktualis szituaciohoz, de sokkal kevesbe esetlenek es giccsesek, mint az atlag musical szamok.

szoval nezzetek, az ember garantaltan felvidul tole, csak fennall a veszelye, hogy utana napokig ABBA slagereket fogtok dudolni.