hol mashol

Cz-vel egy kozparkban ultunk le a kis takeawayes dobozkainkkal, az o covid-qr-kodja meg nem engedi meg, hogy beuljon helyekre. talaltunk is egy kinai sakktablaval diszitett asztalt ket szekkel.

mikozben nyitogattuk a dobozkakat es megallapitottuk, hogy mar megint tul keveset rendeltunk, Cz mogott rendszeres idokozonkent jolfejlett patkanyok haladtak el balrol jobbra. az elsonel meg kicsit meglepodtem, a negyediknel mar csak legyintettem, bizonyara arra vezet valami patkany szupersztrada.

epp azon tanakodtunk, hogy osszuk el a haromdarabos gozgombockakat, amikor a Cz mogott renduletlenul tai-chizo neni egyszer csak elorantott egy kungfu kardot es azzal folytatta a gyakorlast. ezzel egyidoben egy patkany menetirannyal szemben, jobbrol balra haladt el. biztos otthon hagyta a maszkjat rohogtunk es nagyot sohajtottunk. milyen jo ujra itt, HK-ban.

es valoban, mintha el se mentunk volna. talan mert ugy igazan sose akartunk.

a skót akcentus gyönyörei

Jelen (es az elozo) poszt egyebkent offline irodtak egy British Airways repulo fedelzeten. Nem tudom, hogy az elmult honapok/napok fokozott erzelmi stresszenek hirtelen eltunese okozta, vagy csak siman tul sok kavet ittam, de mar azon is mosolyogtam, amikor a skot stewardess bemondta, hogy ne dohanyozzunk a budiban (de ezt csak azert ertettem, mert gyanus lett a szmók detektá kifejezes es tudom, hogy miket szoktak bemondani ilyenkor), de amikor kiderult, hogy o tart nekunk biztonsagi eligazitast, nem birtam ki, es “mind meghalunk” felkialltassal hangos rohogogorcsot kaptam. meg jo, hogy egyedul utazom.

reboot

Az elmult hetekben sokat gondolkodtam azon, hogyan es mikor tudnam meltoan rebootolni a blogomat, de ahogy ez altalaban lenni szokott, a nagy latvanyos dolgokat mindig csak tervezem, aztan egyszer csak megindulok, es valami majd csak lesz (lasd meg: a blog cime).

Tisztaban vagyok vele, hogy 4 ev kihagyas utan valoszinuleg mar azt se tudjatok, ki vagyok (bar remelem, a regi torzstagok majd visszaternek), ezert hadd mutatkozzak be ujra: orvendek, postmodernystka, de hivjatok csak Kátyának. Tizensok eve kezdtem a blogolast, az aranykort pedig azok az evek hoztak el, amikor hosszabb idot toltottem Azsiaban, es mindenfele kalandokba keveredtem, amikrol igyekeztem itt beszamolni. Par hete egy megvilagosodasokkal teli telefonbeszelgetes utan leultem es visszaolvastam tobb szaz posztot. Bevallom, nemelyiken hangosan nevettem. es egyertelmuen azt ereztem, hogy ezt folytatni kell.

Civilben szabaduszo forditokent dolgozom, mondhatnam, hogy digital nomad vagyok, de amikor en ezt kezdtem, a hashtag meg kettoskereszt neven futott, es senki se tudta, mit keres a telefon nyomogombjai kozott. Ezzel egyutt imadok minden modern marhasagot, legyen az kutyu, app vagy a legujabb emoji. Folyekonyan beszelek gif-ul (es kisgyerekes anyuka baratnoim legnagyobb oromre autocorrectul es typoul is) es rossz szokasom, hogy gyakran posztolok telefonrol, ekezetek nelkul, de azert merem remelni, hogy igy is ertheto maradok. Ha nem, ugyis szoltok.

Ami pedig a blog tematikajat illeti, ez egy nyilvanos naplo, aminek a gerincet a kulfoldi utjaim es a barati korom meg sajat kalandjaim adjak. Szeretem a jo sztorikat, az erdekes embereket, az izgalmas helyeket. Az intimitasmero mindig is az volt, hogy csak olyasmit irok le, amit egy tomott kocsmaban is elmeselnek fennhangon es nagyjabol olyan stilusban is.

Szoval fogadjatok szeretettel a regi uj puffot, es ne feledjetek, kommentelni mindig er!

kozelegnek a valasztasok

– en csak azt nem ertem, miert nincs mar forradalom a korhazak allapota miatt. azt a szomszed Marika is erzekeli, hogy elmegy a korhazba es… es…

– meghal?

– igen, hogy meghal, annyira szar! ezen miert nem pampognak a nyugdijasok?

– hat mert meghalnak elotte.

köszi, Google

eljött az a történelmi pillanat, hogy elfogyott a megnyitott zöld teám (amióta megtanultam Tyúkszarfalván, hogy minden tea többször forrázható, illetve mivel HKban negyed kilós kiszerelésben lehet teát kapni, valóságos teanagyhatalom lettem, nukleáris apokalipszis esetén valószínűleg egy teázó üzemeltetéséből fogom fenntartani magamat). levettem egy random kínai feliratú csomagot a spjázból és gondoltam, kipróbálom az újonnan felfedezett trükkjét a Google Translate appnak, és a fényképezőt bekapcsolva a telefonon megpróbálom elolvasni, mi van ráírva a csomagra (hozzátenném, nem tudom eldönteni, hogy a tény, hogy ezt a feature röpke hét év Kína/HK ismertem meg teljes életképtelenségre vagy pont ellenkezőleg, remek talpraesettségre vall). hosszas szkennelgetés, satírozgatás, forgókarikázás után a Google Translate büszkén egy szót nyögött ki nekem: TEA.

hát köszi.

új év

az új év rendkívül szórakoztatóan kezdődött, mert 31-én este 8-kor kaptam egy emailt, amiben egy másodikán esedékes melót kerestek rajtam, amiről némi levelezgetés után kiderült, hogy rosszul szerepelt a rendszerben, és valójában 30-a volt a határideje. szóval miután hajnali 5-kor elmentek az utolsó vendégek az egyébként remekül sikerült csúnya ajándék tombolával egybekötött bulimról, beájultam az ágyba, majd fájdalmasan kevés alvás után leültem dolgozni.

a pozitívum az egészben az volt, hogy egyáltalán nem voltam másnapos (mostanában úgyis kezdek rendkívül konszolidált életet élni, ritkán iszom, alig dohányzom, és tervezem, hogy a jógát is kipróbálom), mondjuk attól még nem voltam hű de friss.

szintén pozitívum, hogy miután leadtam a munkát, elmentünk fürdőzni és nagyon kellemes három órát töltöttünk el a Lukácsban, ahol ugyan sokan voltak, de mégis befértünk a medencékbe.

kissé belerondít a képbe, hogy záráskor az egyik löttyed fecskés törzsvendég bácsi (aki tényleg _mindig_ ott van és _mindig_ a hozzá legközelebb állót szórakoztatja az öltözőben az extravagáns gondolataival) veszett sivatagi cigányozásba kezdett, akik nemtisztelikakultúránkat és minekjönnekide és minekkelleneeltartanunkőket, mert négy feleségük van és ruhában fürödnek és elárasztanak minket.

de hát ennyi mondhatni kell, hogy az ember ne felejtse el, hogy hol is él.

ezek után ha igaz a mondás, hogy egész évben azt fogom csinálni, amit első nap, akkor elég eklektikus 2018-nak nézek elébe, az tuti.

leállás egy munkamániás szemszögéből

most, hogy komoly energiák árán sikerült leállítanom a munkagépezetemet egy hétre (amit náthával, családi hepajkodással és beigli-evéssel töltöttem), rá kell jönnöm, hogy olyan vagyok, mint a régi gőzgépek, mert nagyjából ugyanannyi energia újra beindítani magamat. az elmúlt két napban hihetetlen hatékonytalansággal nagyjából másfél órányi munkát sikerült elvégeznem, miközben a világ összes online magazinját kiolvastam, rendeltem egy-két nélkülözhetetlen ezt meg azt a netről és kimaxoltam egy japán főzős játékot a telefonomon.

bevallom, kicsit ijesztő ez így, de az még inkább, hogy az első reakcióm ezek után az volt, hogy lám, ebből is látszik, hogy nem szabad sose két napnál tovább leállni a munkával.