postmodernystka névjegye

megírom az életemet, hülye sztorikkal, abszurd estékkel, indokolatlan kiborulásokkal együtt. néha lapos, néha már siralmas, de sosem marad egy helyben.

kozelegnek a valasztasok

– en csak azt nem ertem, miert nincs mar forradalom a korhazak allapota miatt. azt a szomszed Marika is erzekeli, hogy elmegy a korhazba es… es…

– meghal?

– igen, hogy meghal, annyira szar! ezen miert nem pampognak a nyugdijasok?

– hat mert meghalnak elotte.

köszi, Google

eljött az a történelmi pillanat, hogy elfogyott a megnyitott zöld teám (amióta megtanultam Tyúkszarfalván, hogy minden tea többször forrázható, illetve mivel HKban negyed kilós kiszerelésben lehet teát kapni, valóságos teanagyhatalom lettem, nukleáris apokalipszis esetén valószínűleg egy teázó üzemeltetéséből fogom fenntartani magamat). levettem egy random kínai feliratú csomagot a spjázból és gondoltam, kipróbálom az újonnan felfedezett trükkjét a Google Translate appnak, és a fényképezőt bekapcsolva a telefonon megpróbálom elolvasni, mi van ráírva a csomagra (hozzátenném, nem tudom eldönteni, hogy a tény, hogy ezt a feature röpke hét év Kína/HK ismertem meg teljes életképtelenségre vagy pont ellenkezőleg, remek talpraesettségre vall). hosszas szkennelgetés, satírozgatás, forgókarikázás után a Google Translate büszkén egy szót nyögött ki nekem: TEA.

hát köszi.

új év

az új év rendkívül szórakoztatóan kezdődött, mert 31-én este 8-kor kaptam egy emailt, amiben egy másodikán esedékes melót kerestek rajtam, amiről némi levelezgetés után kiderült, hogy rosszul szerepelt a rendszerben, és valójában 30-a volt a határideje. szóval miután hajnali 5-kor elmentek az utolsó vendégek az egyébként remekül sikerült csúnya ajándék tombolával egybekötött bulimról, beájultam az ágyba, majd fájdalmasan kevés alvás után leültem dolgozni.

a pozitívum az egészben az volt, hogy egyáltalán nem voltam másnapos (mostanában úgyis kezdek rendkívül konszolidált életet élni, ritkán iszom, alig dohányzom, és tervezem, hogy a jógát is kipróbálom), mondjuk attól még nem voltam hű de friss.

szintén pozitívum, hogy miután leadtam a munkát, elmentünk fürdőzni és nagyon kellemes három órát töltöttünk el a Lukácsban, ahol ugyan sokan voltak, de mégis befértünk a medencékbe.

kissé belerondít a képbe, hogy záráskor az egyik löttyed fecskés törzsvendég bácsi (aki tényleg _mindig_ ott van és _mindig_ a hozzá legközelebb állót szórakoztatja az öltözőben az extravagáns gondolataival) veszett sivatagi cigányozásba kezdett, akik nemtisztelikakultúránkat és minekjönnekide és minekkelleneeltartanunkőket, mert négy feleségük van és ruhában fürödnek és elárasztanak minket.

de hát ennyi mondhatni kell, hogy az ember ne felejtse el, hogy hol is él.

ezek után ha igaz a mondás, hogy egész évben azt fogom csinálni, amit első nap, akkor elég eklektikus 2018-nak nézek elébe, az tuti.

leállás egy munkamániás szemszögéből

most, hogy komoly energiák árán sikerült leállítanom a munkagépezetemet egy hétre (amit náthával, családi hepajkodással és beigli-evéssel töltöttem), rá kell jönnöm, hogy olyan vagyok, mint a régi gőzgépek, mert nagyjából ugyanannyi energia újra beindítani magamat. az elmúlt két napban hihetetlen hatékonytalansággal nagyjából másfél órányi munkát sikerült elvégeznem, miközben a világ összes online magazinját kiolvastam, rendeltem egy-két nélkülözhetetlen ezt meg azt a netről és kimaxoltam egy japán főzős játékot a telefonomon.

bevallom, kicsit ijesztő ez így, de az még inkább, hogy az első reakcióm ezek után az volt, hogy lám, ebből is látszik, hogy nem szabad sose két napnál tovább leállni a munkával.

a fényképészet és a szexbolt találkozása

az egész úgy indult, hogy bátyám megkért, menjek el a SIM CITY nevű fényképészetre szakosodott, agyonzsúfolt, labirintusszerű plázába és vegyek neki kettő darab filtert. engem ilyen helyre küldeni nagyjából annyira jó ötlet, mint Gombóc Artúrt csokoládéboltba, inkább nem is részletezem hogyan, de lényeg a lényeg, hogy egy rendkívül szuper, alig használt fényképezőgéppel távoztam.

két nap használat után arra jutottam, hogy a gép csodálatos és ez egy gyönyörű barátság kezdete közöttünk, de a szíja túl széles, ezért nosza, visszamentem a lelőhelyre, hogy az egyik szakosodott boltban vegyek hozzá egy új szíjat. az egyik kirakatban találtam is szimpatikus dolgokat, ezért bementem.

bent meglepetésemre egy idős kínai néni fogadott, aki egyáltalán nem illett a környezetbe, az eladók itt általában vagy szakértő bácsik, vagy divatos frizurájú ifjak, mindenkinél van két telefon és 50 méterről beazonosít bármilyen fényképezőgépet. ehhez képest a néni úgy nézett ki, mint valakinek a nagymamája, aki beült a kasszába, míg a rendes eladó kiugrott a boltba vacsoráért. kicsit bizonytalanul kezdtem el magyarázni a problémámat angolul, mire a néni együttérzően bólogatott kínaiul, de meglepő módon a megfelelő termékeket kezdte el nekem mutogatni. nem voltam teljesen meggyőzve ugyan, de azért mindent megnéztem és látványosan megfogdostam, ezzel is jelezve leendő alkudozási szándékomat. épp amikor belelendültünk volna, klasszikus csengetést hallottam, mint amikor valakinek a lakásába akarunk bejutni.

a néni hirtelen felpattant, kezében az egyik portékával elkezdett hadonászni és magyarázni valamit, amit már végképp nem értettem, és kitessékelt a boltból, majd ő is utánam jött és bezárta az ajtót. a szomszédos szexshop ajtajáról leakasztotta a “rögtön jövök” táblát és átakasztotta a saját boltjára. ezután tovább magyarázott valamit, majd bement a szexshopba, kezében az általam kiszemelt szíjjal.

én itt megtorpantam, nem tudtam, kövessem-e, gondoltam biztos azért ment be, hogy megkérje a másik eladót, hogy tolmácsoljon neki, volt már ilyenre példa. némi várakozás után azonban hallottam, hogy bent csak a néni van és egy angolul beszélő vevő, aki kezében egy dobozzal egyre lassabban és tagoltabban magyarázza, hogy nincs-hozzá-töltőkábel.

ekkor döbbentem rá, hogy a néni mindkét bolt eladója egyszerre és a csengetés azt jelzi, ha vevő érkezett oda, ahol ő épp nincs. hiába, leleményesség, az van itt dögivel.

 

(a szíjat végül nem ott vettem meg, de ez tulajdonképpen lényegtelen).

questionable life choices reloaded

az elmúlt 7 év külföldi útjaim során több olyan helyzet volt, amikor valahol megszólalt egy hang a fejemben és érdeklődött, hogy mégis mi a jó francot művelsz, kislányom? (opcionálisan megjelent előttem jó anyám mini hologram formájában). ezek általában olyan helyzetek voltak, amikor magam is elgondolkodtam saját józan ítélőképességemen és bár a helyzet nem volt épp életveszélyes, azért némiképp a komfortzónámon kívül esett.

ilyen volt például az árammal dúsított zuhany Tyúkszarfalván, vagy ugyanitt az autószerelőműhelyből sült kacsázóvá alakult étterem madárinfluenza idején (az ÁNTSZ valószínűleg az egész utcát karanténolta volna), vagy pár éjszakai epizód, ami mind úgy indult, hogy csak egy sört megiszom, aztán megyek, aztán oszakai melegbárokban asztalon táncolásban, vagy pánikszerű reptérre taxizásban (és a Hong Kong – Bangkok táv végighányásában) végződtek.

volt, hogy nem én “hibáztam”, egyszerűen csak lebetegedtem és olyan szarul lettem, hogy komolyan aggódni kezdtem a saját egészségemért, és ilyenkor két hányás/fogfájással töltött álmatlan éjszaka között belém nyílalt, hogy minek jöttem én ide, minek kell nekem egyedül járnom Ázsiát, távol mindentől és mindenkitől, egyértelmű, hogy óriáspatkányok fogják felfalni a hullámat, mire feltűnik bárkinek is, hogy egyáltalán valami bajom van.

de úgy tűnik, tényleg öregszem, mert ezúttal ez az érzés egyáltalán nem egy backpackerekre optimalizált füstös lebújban tört rám négy feles ipari szesz után, hanem egy hongkongi túraútvonalon, fényes nappal.

errefelé a túrázás nemzeti hobbi és annyira felhasználóbarát útvonalak vannak, hogy én is egész rákaptam a dologra. van egy bejáratott honlapom, ott szoktam kinézni az aktuális túrát, a leírás rendkívül részletes, fényképeken jelzik, mikor merre kell menni, precízen megadják a távot és a nehézségi szintet, így az ember tényleg tudja, mire vállalkozik.

ezúttal azonban a leírás nagyjából annyiból állt, hogy “képtelenség elveszni, a túra egy lépcsőnél indul, aztán menj felfele, a csúcson meg kövesd az egy darab ösvényt a célig”. nosza gondoltam, ez nem lehet túl bonyolult, neki is vágtam lelkesen.

tény és való, a tájékozódással egyáltalán nem volt semmi gondom, a levegővétellel már annál inkább. az első három kilométer alatt az ember a partról felér a 450 méter magas csúcsra, amihez először röpke 730 változó magasságú lépcsőt mászik meg, majd amikor ezzel megvan, jöhet az igazi emelkedő, ami helyenként tényleg nevetségesen meredek volt.

bár felfele menet sokat káromkodtam, főleg, hogy trükkösen úgy van kialakítva az ösvény, hogy az ember többször azt hiszi, hogy most már végre megérkezett, erre kiderül persze, hogy a következő bokor után újabb hegymenet vár rá, alapvetően nem kérdőjeleztem meg a józan ítélőképességemet.

amikor azonban felértem a csúcsra, akkor a kezdeti eufóriát követően rá kellett döbbennem, hogy ebben a majd 7,5 milliós városban sikerült találnom egy tényleg teljesen kihalt területet, ahol egyes egyedül vagyok. na és ettől sikerült félig-meddig beszarnom. sose induljunk túrázni egyedül mantráztam magamnak vagy fél órán át az egyik túrázási alapszabály. nem attól tartottam, hogy bokaficamot kapok és képtelen vagyok tovább menni, sem attól, hogy eltévedek és rám esteledik, hanem valamiféle irracionális okból kifolyólag attól, hogy hirtelen megjelenik egy hordányi kóbor kutya, utamat állja és rám támad.

bár tudtam, hogy ennek az esélye nagyjából nulla, azért egy kisebb követ önvédelmi céllal szorongatva tettem meg a hátralévő távot és minden távoli kutyaugatástól fél métert ugrottam és persze sűrűn anyáztam magam, amiért ilyen hülye ötleteim támadnak és egyébként is, a francnak kell nekem mindig önmegvalósítanom, meg egyedül kalandorkodnom a világba.

mondanom se kell, kutya egy darab se volt (pontosabban egy volt, aki nagyon békésen aludt egy ház előtt), a túra nagyon kellemes volt, és amikor épségben beértem a célba, óriási büszkeség öntött el, amiért végig tudtam csinálni. kicsit úgy éreztem magam, mintha tényleg megjelentek volna azok a kutyák, de én pusztakézzel megküzdöttem volna velük, (és tulajdonképpen az elmémben tényleg valami hasonló történt).

persze a bevezetőben említett necces helyzetek azóta mind legendás sztorikká alakultak, amikkel nem csak olvasóimat/barátaimat szoktam szórakoztatni, de én is erőt szoktam belőlük meríteni rosszabb napokon, mert ha Oszakában szakadó esőben hat kilométert tudtam sétálni haza részegen a szállásra, akkor ez is sikerülni fog. mostantól már ennek a képzeletbeli kutyafalka leküzdése is erősít majd.