Hong Kong calling

mint ahogy azt már sokszor említettem, nem vagyok kimondottan ezoterikus alkat (sőt, inkább kimondottan nem vagyok az), de az tuti, hogy az álmaim megérnének egy (fekete) misét. a másik furcsasági gócpont az életemben pedig Hong Kong (erről majd hosszabban egy másik posztban). szóval talán annyira meg sem lepődök, hogy miután álmomban a Kártyással hadakoztam, hogy utolsó percben cserben hagy engem, és kihúzza magát a közös Hong Kongi utunk alól, kicsit később a kínai főnököm hagy hangüzenetet a való világban, hogy mi a frászt csinálok, miért nem dolgozom, legyek már próaktív, mert ez így sosem fog működni. kedvesen visszaírtam neki (miután konzultáltam, a Kártyással), hogy tudtommal nem állapodtunk meg az új, közös fejezetünk paramétereiről. hamarosan újabb misztikus hangüzenetet kaptam, amiből értesültem, hogy dehogynem, május 1. óta megint neki dolgozom, a régi paraméterek mentén, ha esetleg fizetésemelést szeretnék, még akár az is lehet, beszéljek a könyvelővel, és kezdjek el pezsegni, de kurvagyorsan.

szóval izé, úgy tűnik, megint Kínának dolgozom.

hogy ez hogyan érint? meglehetősen zavarosan. egyik oldalról semmi kedvem szétrázatni magam Tyúkszarfalván a zuhany alatt, és nem szeretnék három hónapból egyet ott tölteni. másik oldalról a pénz most nagyon jól jön, utazni meg nagyon szeretek.

sok vetülete van ennek, némelyik egyáltalán nem pozitív (szerencsétlen macska vándorolhat mindenfelé megint), de korai még kétségbeesni. momentán arra játszom, hogy ne kelljen három havonta egy hónapot kint dekkolni. akkor máris egész elfogadhatóak lesznek a feltételek.

one dim sum

Kép

20130416-004235.jpg

szoval ma elmentunk megkeresni a lonely planet altal ajanlott michelin csillagos dim sumozot. az egy olyan etterem, ahol a kepeken is lathato gozgombocokat es egyeb batyukat aruljak, amit az ember megoszt asztaltarsasagaval.

terkeppel es utikonyvvel felszerelkezve sem sikerult megtalalni az ettermet, igy vegul bementem a pizza hutba (!) erdeklodni. itt kedvesen egy sikatorra mutattak, amin kisse ketkedve, de annal ehesebben vagtunk at, es valoban, egyszer csak az etterem elott alltunk.

kivulrol semmi extra, az ajton diszkret matrica hirdeti az idei michelin csillagjukat, amit idonk sincs eszrevenni, mert szimpatikus pincerunk erdeklodik, hogy zavar e minket, ha megosztjuk massal az asztalt, dehogy zavar, where are you from, Hungary, oooo, Budapest! kiderul, helyi pincerunk elso baratnoje hatvani (!) volt. kesobb a mellettunk ulo nemet expatokkal tokeletes nemetseggel kommunikalt, ezen mar szinte fenn sem akadtunk. oket leszamitva egyebkent csak helyiek ultek a zsufolt etteremben, ami alapvetoen jo jel.

az asztalon vart minket a ket nyelvu menu, mellette kis indigos cetli es ceruza, a kivalasztott etel szama melle kis ikszet kell rakni es mar jonnek is a szebbnel szebb gozgombocok.
idokozben teat is kapunk es egy angol nyelvu konyvecsket “know your dim sum” cimmel, benne fotok es leiras, miben mi van, mit hogyan kell enni (van, amirol le kell venni elobb egy papirt). az etelek mind egyszeruek, nagyszeruek, itt a friss alapanyagokon es a fuszerezesen van a hangsuly.

csodalatos pincerunk 5 etel valasztasat javasolja, az utolsot rabizzuk, nem csalodunk, messze az a legfinomabb.
a vacsorank kis talkakon illetve bambusz gozoloen erkezik masodpercek alatt, pincerunk a teljesen teli etteremben mindig jokor jelenik meg, hogy elmagyarazza, mit hogyan egyunk, melyikre kell szosz es melyikre nem.

az elso falatnal erezzuk, hogy ez most valami egeszen kulonleges lesz, mint amikor Anton Ego megkostolja a lecsot, meghatottan esszuk a wontont, a tavaszi tekercset es a tobbit. otbol haromban garnela van, meg is jegyezzuk, micsoda abszurd luxus.

egyertelmu, hogy ez a dim sumozok kiralya, bargyu vigyorral ulunk husz perccel kesobb degeszre zabalva, majd a cetlinkkel a kasszahoz jarulunk es 2 900 forintny helyi penzt kicsengettunk.

megjottunk

most epp hajnali 4 ora van helyi ido szerint es nagyon ugy tunik, a jetlagem a szokasos koroket futja, 4 ora nulla nullakor kipattant a szemem, es gyanitom, ez meg egy oraig igy is marad.

szerencsere a modern technikanak hala mar a telefonomon is tudok blogot irni, csak az ekezetek maradnak el.
szoval 5+7 ora – szerencsere esemenytelen – repulout utan megerkeztunk Hong Kongba, vegre!
minden felelmem ellenere a szallason a no regi baratkent udvozolt, egy szamologep es egy naptar segitsegevel percek alatt lebizniszeltuk a szoba arat, majd megkaptuk a kulcsot. elsore azt hittem, hogy azt a szobat kapjuk, amiben anno a Kartyassal fetrengtunk egy meglehetosen jol sikerult “japan sort iszunk egy random lepcson ulve a nyilvanos budi mellett” tematikaju este utan, de vegulis a vele szembe levot kaptuk. anyukammak a szobaval nem volt kulonosebb baja, de a haz bejarata es lepcsohaza azert kicsit megrazta, ezert a nap tovabbi reszeben borzadaly lepcsohazakat mutogattam neki, hogy kontextusba tudja helyezni a mi kis szuper szallasunkat.

a nap hatralevo reszet az alvas elleni kuzdelem hatarozta meg, annal is inkabb, mert este 10-re meg volt beszelve egy talalkank, hogy leadjuk a turo rudi szallitmanyunkat.
leginkabb fel ala maszkaltunk a kornyeken, felfedeztuk a kornyek tematikus boltjait, igy megcsodaltunk szamos elado hazioltart es konyhai felszerelest (a ket szemelyes bambuszgozolon elgondolkodtam, foleg 300 forintos aron), majd beultunk egy helyi etkezdebe (most
eloszor csinaltam ilyet, meglepoen profin tudtam rendelni es ertelmezni a menut), ahol vegre ehettem fokhagymas, huslevesben fott pok choit, amiert ugy rajongom. komolyan, keves ilyen egyszeru de nagyszeru etellel talalkoztam. orommel konstataltam, hogy a palcikaval eves olyan, mint a biciklizes, nem igazan lehet elfelejteni. anyukam pedig orommel fogadta a pincer altal felajanlott kanalat es villat.

este meg nemi kilatast is neztunk a turo rudi fele, es a legendas star ferry sem maradhatott ki. valamiert minden alkalommal hihetetlen megnyugtato ez a 10 perces komput at a tengeren.

az ido kicsit paras es idonkent esik, de alapvetoen udito ez a 20 fok.

holnap (vagyis 4 ora mulva) alapozo programot tartunk HK for beginners cimszoval es felmegyunk az egyes szamu kilatoba, a Peakre, illetve a helyi tortenelmi muzeumba, hogy kikristalyosodjon mind vizualisan, mind tortenelmileg, hogy megis hol vagyunk.

a nap latvanyossaga egyebkent egy jelentektelen megjelenesu jade karkoto
volt, pottom 1 millio helyi penzert, vagyis 30 millio forintert.

haladunk

talán még nem mondtam, hogy a mostani HK-i szállásunkat a könyvelő szervezte, aki ugye korábban a szobatársam volt Tyúkszarfalván. szóval kontaktáltam még márciusban, hogy izé, lehetne-e, persze, hogy lehet, jaj de jó. ez ilyenkor úgy néz ki, hogy ő elsétál a családi jó barátjához, és szépen megvitatják, hogy jön majd két fehér ember, adjál nekik szép szobát ablakkal, jól van barátom, adok neked, még kicsit discountot is kapsz, csak fizesd ki az első napot én meg adok neked mágikus fecnit, ami ezt igazolja. és akkor készül a mágikus fecniről portréfotó, amit a könyvelő elküld nekem, én meg egy hónappal később felmutatom a nőnek, ő bólogat, a fali naptáron elmutogatjuk egymásnak, hogy igen, igen 10 nap, igen, a kulcsért cserébe 100 helyi pénz letét, mosolygunk, és szinte fel se tűnik, hogy nem beszéljük egymás nyelvét.

eddig egy picit izgultam, mert a mágikus fecnit ezidáig nem kaptam meg, de most megérkezett a telefonomra, szóval íme, a világ egyik legmodernebb városában, ahol szabályosan a bokorból is árad a wifi ezzel a sajtpapírral fogom igazolni, hogy jogosult vagyok egy 8 négyzetméteres szoba és néhány vödör használatára egy olyan szálláson, ami nincs fenn az interneten és egy lakóház hátsó lépcsőházából nyílik az ötödik emeleten.Image

előkészületek

kezdek beletörődni, hogy én csak idegbetegen tudok elutazni a világ túloldalára.

miután három hétig teljesen minimális társadalmi életet éltem, az elmúlt napokban robbanásszerűen megnőttek az éjszakai kimenőim, aminek hatására a mai nap felét félholtan töltöttem, ahelyett, hogy szépen átgondoltam összeszedtem volna a szükséges nyári gönceimet, kimostam volna őket, és előkészítettem volna a holnap esedékes pakolást. ehhez képest itt ülök hajnali fél 1-kor egy közepes romhalmaz állapotú lakásban és egy órája a facebookot bámulom, miközben reménykedem, hogy a nap második kávéja azért most már hatni fog, ha egyszer megittam este 8-kor.

persze nem aggódom, mert egyszer csak meg fogok világosodni, és eszembe fog jutni, hogy hova is raktam a hongkongi metróbérletemet és a konnektordugasz adapteremet, meg hogy ne felejtsek el bokazoknit pakolni, de most épp a vihar előtti csend van, amikor a tizedik 9gag poént nézegetem és kicsit riadtan pislogok körbe a lakásban, hogy izé, én két nap múlva a világ túloldalán, a 25 fokban fogok ülni.

szóval többé-kevésbé csak a szokásos, de be kell látnom, hogy most, hogy nem egyedül megyek, hanem anyukámmal, totálisan be vagyok tojva, hogy mi van, ha hong kong egy szar hely és jaj istenem, minek nekünk ilyen hosszú útra indulni. ilyenkor imádom, amikor teljesen random helyekről (most épp az egyik tanítványomtól) kapok olyan visszajelzést, hogy “ó, de te olyan vagány vagy”.

Stanley calling

Én afféle kissé egomán alkat vagyok, aki szereti nagy pompával ünnepelni a születésnapját. Minden év április 13-án óriási bulit szervezek, mindenki meghívok, előtte-utána még különböző baráti és családi körökkel vigadok, összességében legalább egy szűk hetet ennek szentelek. Nem dolgozom, nem ér a nevem, nekem születésnapom van.

Eddig fontos volt, hogy a becses napon barátaim körében legyek, érezzem a szeretetüket, ajándékaikat nyitogassam, velük igyak, velük táncoljak.

Most úgy érzem, hogy bár barátaim továbbra is ugyanolyan fontosak, mint korábban, ünnepelni tudok pár héttel később is, viszont a szimbolikus napon szeretnék egy olyan helyen lenni, ami az elmúlt két évben a legtöbb békességet és nyugalmat hozta az életembe.

Ez a hely pedig Stanley strandja, Hong Kong sziget déli részén. És mivel az ünneplés egyedül nem az igazi, a születésemben leginkább érintett fél kísér el, az én szuper anyukám, akinek annyit meséltem Hong Kongról az elmúlt években, hogy mostanra tűkön ülve várja, hogy induljunk április 9-én.

Image