sense8

na, hogy ne csak mindig áradozó kritikákat írjak, íme egy sorozat, ami kimondottan idegesített és amit a pozitív ajánlások ellenére is végül csak azért néztem végig, mert egyrészt picit reménykedtem, hogy a végére majd megjavul, másrészt meg szakszerűen akartam itt ízekre szedni. szóval íme.

az alapkoncepcióval nem lenne baj, a mai szuperhősös világban az ember szerintem relatíve könnyen el bírja fogadni, hogy egy sorozat arra épül, hogy 8 ember a világ különböző pontjain valami fura oknál fogva összekapcsolódik mentálisan, szépen lassan megtanul kommunikálni egymással, és így ki-be tudnak járkálni egymás agyába. ez így tulajdonképpen elég menő és egy kellemes kiindulópont. az is oké, hogy természetesen van egy főgonosz, aki valamiért vadászik az ilyen emberekre (az nem derül ki, hogy miért, de hát mindegy is, elvégre ő a főgonosz) és egye fene, még azt is elfogadhatjuk, hogy legdurvább hatalma, hogy az emberek szemébe néz és így belelát az agyukba és hopp, elrabolja és lobotomizálja őket. mondom, szuperhősös világban élünk, miért ne verhetne szemmel a főgonosz, ha olyanja van.

az is tök jó, hogy a sorozatot szigorúan on location vették fel, így az ember minden részben izlandtól szöulig mumbai-on át bejárja az egész világot, ami kétség kívül nagyon pofás, bár helyenként kissé szerintem fölösleges.

ha már a fölösleges dolgoknál tartunk, egy idő után véleményem szerint kissé fárasztó, hogy minden epizódban van 5 perc zenei montázs, ahol a nyolc szereplőt látjuk, amint éli az életét révül a semmibe, és többnyire énekli is az éppen felcsendülő slágert. tényleg, időnként azt vártam, hogy hirtelen mindenki elkezdi énekelni valahol egy afrikai naplementében mezítláb, egymás kezét fogva, hogy kumbaya my lord.

na és itt jönnek a gondok. a wachowski testvérek, akiket úgy kedveltünk az első mátrixért (és elnézőek voltunk velük a kettő másikért) bizonyára szépen lassan meghülyültek az évek során és ráálltak a hangzatos szarságok ipari gyártására. már a Cloud Atlas is döbbenetesen idegesítő volt, a Jupiter Risingot már lelkierőm se volt megnézni, de most kaptak tizenkétszer 45 percet, hogy kiéljék magukat és kötelességüknek érzik, hogy ezeket a perceket arra használják fel, hogy Fontos Üzeneteket adjanak át a nézőnek. és ehhez sajnos nem a zenei montázs a legrosszabb eszköz, amit bevetnek.

alapból, a karakterek is úgy vannak összeválogatva, hogy míg látszólag mind “mezei emberek”, gyakorlatilag azért kicsit overkill egy szereplőgárdába rakni a transznemű leszbikus aktivista hekkert, a mexikói szappanopera sztárt, aki titkolja, hogy meleg, a nigériai buszsofőrt, aki AIDS beteg anyukáját próbálja segíteni és mondjuk egy fiatal kasszafúrót, aki ellopja a mafia gyémántjait, majd előszeretettel legyilkol mindenkit. és akkor a szereplők felét még nem is említettem. ebből az összeállításból érezzük már, hogy ezek nem random szereplők, itt mindenkinek Küldetése van és Komoly Társadalmi Problémákra fogja felhívni az ember figyelmét.

na és itt az egész eltaknyol a fenébe, mert az egyébként reális és fontos kérdésköröket egy 3 éves gyerek szintjén bírja feldolgozni a sorozat, ilyen magasztos mondatok hangzanak el, mint Világigazság, hogy “az egyetlen módja jóvá tenni egy problémát, ha visszamész és kijavítod (a problémát)” (ez egyáltalán mit jelent??) , illetve hosszú percekig elmélkednek azon, hogy vajon Mumbaiban és Nairobiban (értsd: a harmadik világban) az embereknek miért van bazi nagy plazma TV-jük, ha még ágyuk sincs, de a válasz egyszerű, hisz “az embernek nyitottnak kell maradnia a külvilágra, akkor is, ha nincs semmije” és persze azt is megtudhatjuk, hogy mindegy, hogy mások mennyit bántanak minket, az a fontos, “hogy mi ne bántsuk magunkat”. arról persze már ne is beszéljünk, hogy a Barátság, a Család és a Szerelem témaköre percenként hatszor bukkan fel, hasonlóképp jól emészthető csomagolásban. ja és én még nem láttam sorozatot, amiben ennyit sírnak szereplők, de hát ugye fontos látnunk, hogy ők mind Érző emberek (ha esetleg valamiért nem figyeltünk volna a sorozat címére).

ez lenne tehát az elméleti síkja a Fontos Üzenetnek (igen, jól gondoljátok, Paulo Coelho előtt tisztelegve vannak nagybetűk mindenhol, nehogy lemaradjatok a mondanivalóm lényegéről), de persze van gyakorlati is, mivel szereplőink rengeteg problémával szembesülnek, börtönbe kerülnek, üldözik őket, lelövik a legjobb barátjukat, jön a Gonosz Lobotimizáló. ilyenkor mi mást tehetnének, mint kapcsolatban lépnek a másik hét fazon egyikével, hogy jöjjön, segítsen. ha maradtunk volna a szuperhősös résznél, akkor ez teljesen rendben lenne és egyébként ezek a legélvezetesebb pillanatok a sorozatban (néha még viccesek is, ami egyébként egyáltalán nem jellemző a sorozat többi részére). de ebben a Világmegváltó mámorban, amiben a Wachowski testvérek úsznak egyáltalán nem oké ez a megoldás, mert rendszerint a koreai kickbox bajnok kiscsajt ídézik meg, hogy ugyan már, verjen szét mindenkit. a nagy hangzatos üzenet itt tehát egyértelműen az, hogy a Társadalmi Igazságtalansággal szemben a legjobb megoldás az erőszak, jobb esetben rúgd le a gonosz nigériai bandita fejét, rosszabb esetben bazukázd szét a köcsög maffiozót, aki majdnem megölte a legjobb barátodat. persze aztán azért ne felejtsünk el együtt énekelni sorstársainkkal, mert hát mégis csak világbéke, vagy mi a szar.

és míg az elméleti résznél említett végtelen gügyeség még önmagában nem rossz dolog, mert egyébként valószínűleg még így is eléri a figyelemfelkető hatását és teszem azt, a sorozat miatt páran mondjuk megnézik a térképen, hogy hol van Nigéria, vagy leguglizzák, hogy mégis mi az, hogy transznemű, ami jó és támogatandó dolog. de a gyakorlati rész, ami persze sokkal ütősebb, hisz nem az uncsi párbeszédekről van szó, hanem a látványos bunyóról, kimondottan káros téveszméket ültethet el egyesek fejében, amire én a Wachowski népek helyében egyáltalán nem lennék büszke, főleg, amikor Amerika épp belefullad a fegyvertartási törvényeibe.

egy szó, mint száz, ne vesztegessétek erre az időtöket, hacsak nem vagytok kimondottan mazochisták, annyi jó sorozat van mostanában, ez egyértelműen nem az.

 

 

Reklámok

Jessica Jones

amikor pár hónapja láttam a Jessica Jones trailerét, megállapítottam, hogy Lisbeth Salander szemlátomást divatba hozta a kissé agresszív, bőrcsizmás, bőrdzsekis tökös főhősnőket, illetve feltűnt, hogy az egésznek nagyon nincs szuperhős hangulata, ha nem mondják, hogy Marvel sorozat, rá se jövök.

és valóban, az első részt szinte végignézi az ember úgy, hogy azon túl, hogy konstatálja, hogy a főhősnő egy önpusztításra hajlamos morc (de szimpatikus) magánnyomozó, semmi emberfelettit nem érzékel. aztán persze az utolsó pár percben weird shit happens és megtudjuk, hogy valaki visszatért, ami szemlátomást drámai információ, de még nem értjük, miért.

és a tizenegy részből egészen hat részen keresztül csak tapogatózunk a sötétben, hogy ki hogyan kapcsolódik a többiekhez, kit milyen múltbéli démonok üldöznek. aztán a hetedik részben a magukat addig visszafogó írók mindent beleadnak, sokkoló képkockák és felismerések követik egymást, az egyszeri néző meg azon kapja magát, hogy ötödik órája ül a monitor előtt és teljes mértékben elfelejtett pislogni.

nem tagadom, rég tetszett sorozat annyira, mint a jessica jones, de nehezen bírom megfogalmazni, miért szippantott be annyira. a fent említett dramaturgiai felépítés kétség kívül nagyon szerencsés, az írók jó ütemben adagolják az információkat, egy rész sem unalmas, vagy vontatott. a színészek remekül lette kiválasztva, személyes kedvencem carrie ann moss, a számító állat szerepében. jelzem egy idő után szinte mindenki csinál több mint megkérdőjelezhető dolgokat, de az ő ridegségétől futkározott a hideg a hátamon.

a sorozat hangulata is remekül el van találva, az írók nem rettentek vissza váratlan és brutális fordulatoktól, és bár nem fröcsög a vér percenként, helyenként a skandináv krimiket ídéző szörnyűséges dolgok történnek a képernyőn (csak szerintem szörnyű fegyver egy szabó olló?), miközben a sorozatbéli New York a film noirok hangulatát ídézi.

többet spoilerezés nélkül nehezen tudnék mondani, mindenesetre mindenkinek ajánlom, ha egy izgalmas thrillert akar nézni, szerethető, több dimenziós karakterekkel és befosatós részekkel, tényleg előreláthatatlan csavarokkal, szuper hangulattal és remek tempóval. és igen, azoknak is ajánlom, akik nem buknak a szuperhősös dolgokra, mert ez a része szinte teljesen elhanyagolható a dolgoknak.

togetherness – season 1

ha munka miatt nem küldik el nekem a Togetherness első részét, valószínűleg sose akadok rá erre a sorozatra, ami igazán kár lett volna. az első szezon mindössze 8 részből áll, a részek fél órásak, szóval egy igazán felhasználóbarát, gyorsan nézhető sorozatról van szó, amit csak ajánlani tudok.

a színészgárda nekem nem mondott semmit, némi guglizás után értesültem róla, hogy a Michelle-t alakító Melanie Lynskey az egészen kiváló Heavenly Creatures (magyar címe: Mennyei Teremtmények, leginkább azért lett ismert, mert Peter Jackson első filmje, de ennél sokkal fontosabb a két fiatal lány elementáris színészi játéka) főszereplője volt (a másik a még kiskorú Kate Winslet). egy valami biztos: a színészek mind kimondottan profik.

az alaphelyzet relatíve egyszerű, adott egy házaspár, Michelle és Brett, van két gyerekük, szép kertes házuk, együtt vannak 15 éve, kedvesek, aranyosak, csak éppenséggel már nem szexelnek. aztán ott van Alex, Brett gyerekkori barátja, a tehetséges, de munkanélküli színész, aki önsajnálatában mást se csinál, csak szénhidrátokat pakol magába és akit az első részben kilakoltatnak a lakásából. végül ott van Tina, Michelle szexi és egyedülálló nővére, akinek az élete felszínes kapcsolatok fűzére. az első rész végére Alex és Tina mindketten Michelle és Brett kanapéján kötnek ki és így élnek négyesben a teljes szezon alatt.

a sorozatot egyértelműen vígjátéknak szánták és sokszor valóban hangosan lehet rajta nevetni, de szerintem azért igazán magával ragadó, mert reálisan mutat be teljesen emberi problémákat. a helyzetek ugyan hétköznapiak, de árnyaltan vannak bemutatva,a színészek pedig nem végletekben harsogva alakítják a szerepeket. míg mostanában nagyon sok sorozat koncentrál az Y generáció különböző egzisztenciális válságára (lásd még: Girls, Master of None), az eggyel idősebb, már megállapodott, 35-40-es korcsoporttal senki sem foglalkozik igazán. a Togetherness kedvesen, teljesen nyíltan, pátosz és érzelgés nélkül mutat be olyan problémákat, mint amikor kihűlt az ember házassága, és kétségbeesetten szeretné “megjavítani”, vagy amikor az önsajnálat úrrá lesz rajtunk és már kitörni sem próbálunk a piti kis köreinkből, pedig még valami dereng, hogy ennél azért többre vagyunk képesek. a karakterek mind nagyon nagyon emberiek, Tinát leszámítva senki se néz ki irreálisan jól, mindenki nagyon szimpatikus és könnyű velük azonosulni.

mindenkinek abszolút ajánlom ezt a sorozatot, egyrészt, mert tényleg nagyon jókat lehet rajta nevetni, másrészt mert percek alatt megszeretjük a karaktereket és onnantól kicsit olyan, mintha a saját családunkat néznénk a képernyőn. a szezon finálé utolsó 5 perce pedig igazi mestermű, rég borzongtam így bele sorozatba, szinte már csak azért megérte végig nézni mind a 8 részt!