valójában tegnapi, de sebaj.
fény derült az iroda teraszán száradó ruhák rejtélyére: az irodában van mosógép, ami az itt dolgozók rendelkezésére áll. nekem is lelkesen ajánlgatták, hogy nyugodtan hozzam be, mossam ki, majd teregessem itt ki a ruháimat. az, hogy a szállás másfél kilométerre van innen, és hogy mondjuk kicsit hülyén érezném magam, ha a meeting room ablakából mindeni az én csipekbugyóimat figyelné, eszükbe sem jutott.
a minap elmentem egy ilyen expatoknak szervezett ismerkedő estre (nem kell semmi bonyolultra gondolni, egy rakat ember áll egy bárpult vonzáskörében és kedélyesen bazsevál hajnalig). a helyen egyértelműen túltengtek a franciák, amit a mellettem álló francia pasi ki is fejtett a haverjainak.
– komolyan már, mindenki francia itt, rémes. a múltkor is elmentem az Akváriumba, kinéztem egy csajt, úgy éreztem, muszáj leszólítanom, erre nem francia volt?
kedélyesen röhögcsélve megtaláltam E-t a tömegben, aki ugye a félig francia barátnőm. mesélem neki, hogy az már azért egy szint, amikor a franciák arra panaszkodnak, hogy túl sok a francia.
– ne is mondd, a múltkor az Akváriumban voltam, leszólított egy pasi, persze ő is francia volt.
(igen, ugyanaz a pasi volt).
hab a tortán, hogy én meg szóba elegyedtem egy korábban magyarul beszélgető pasassal, akiről szintén kiderült, hogy francia, csak meglepően jól megtanult magyarul. szóval már álcázzák is magukat.
tegnap a kocsmaban vettem egy push up melltartot 1500 ft-ert.
es oke, hogy nem valamj random multifunkcionalis ciganyasszonytol, hanem csipkepittytol, aki benezte a meretezest, na de push upot?
talán még nem mondtam, hogy a mostani HK-i szállásunkat a könyvelő szervezte, aki ugye korábban a szobatársam volt Tyúkszarfalván. szóval kontaktáltam még márciusban, hogy izé, lehetne-e, persze, hogy lehet, jaj de jó. ez ilyenkor úgy néz ki, hogy ő elsétál a családi jó barátjához, és szépen megvitatják, hogy jön majd két fehér ember, adjál nekik szép szobát ablakkal, jól van barátom, adok neked, még kicsit discountot is kapsz, csak fizesd ki az első napot én meg adok neked mágikus fecnit, ami ezt igazolja. és akkor készül a mágikus fecniről portréfotó, amit a könyvelő elküld nekem, én meg egy hónappal később felmutatom a nőnek, ő bólogat, a fali naptáron elmutogatjuk egymásnak, hogy igen, igen 10 nap, igen, a kulcsért cserébe 100 helyi pénz letét, mosolygunk, és szinte fel se tűnik, hogy nem beszéljük egymás nyelvét.
eddig egy picit izgultam, mert a mágikus fecnit ezidáig nem kaptam meg, de most megérkezett a telefonomra, szóval íme, a világ egyik legmodernebb városában, ahol szabályosan a bokorból is árad a wifi ezzel a sajtpapírral fogom igazolni, hogy jogosult vagyok egy 8 négyzetméteres szoba és néhány vödör használatára egy olyan szálláson, ami nincs fenn az interneten és egy lakóház hátsó lépcsőházából nyílik az ötödik emeleten.
Sose fogjátok elhinni, ki hívott ma fel. Tulajdonképpen magam sem igazán hittem el, annál is inkább, mert tegnap félálomban pont a kínai főnököm járt a fejemben, erre ma nem felhív? Hogy óóó, my friend, olyan rég nem beszéltünk, óóó, hogy ityeg a fityeg? Mert itt, Kínában, a helyzet egyre csak fokozódik, és akkor mi lenne, ha ahogy beszéltük, projektalapú megbízások, esetleg egy kis kínai kiruccanás, vagy talán inkább mennék Afrikába? Csak mert, háhá, most már oda is lehet! Igen igen, lenni sok új fejlemény, lenni új bizniszpartner, áradó double happiness. Szóval akkor alrightie, jó? Mehet megint ugyanaz, mint régen? French language specialist, yes?
Nos, mint is mondhattam volna, mint hogy “igen főnök, persze, főnök, szuper főnök”, miközben igyekeztem nem nagyon röhögni a vonal túloldalán. Korai még kétségbeesni.
update: tényleg nagyon akarhat tőlem valamit, mert azóta megint rám írt, hogy az új bizniszpartner nagyon szigorúan veszi a munkakiszervezését külföldieknek (amikor egy kínai outsourcingról beszél, az több, mint vicces), de ne féljek, a könyvelővel majd kiagyalnak valamit. még mindig korai kétségbeesni.
Ahogy esik, úgy puffan 