az egész úgy indult, hogy bátyám megkért, menjek el a SIM CITY nevű fényképészetre szakosodott, agyonzsúfolt, labirintusszerű plázába és vegyek neki kettő darab filtert. engem ilyen helyre küldeni nagyjából annyira jó ötlet, mint Gombóc Artúrt csokoládéboltba, inkább nem is részletezem hogyan, de lényeg a lényeg, hogy egy rendkívül szuper, alig használt fényképezőgéppel távoztam.

két nap használat után arra jutottam, hogy a gép csodálatos és ez egy gyönyörű barátság kezdete közöttünk, de a szíja túl széles, ezért nosza, visszamentem a lelőhelyre, hogy az egyik szakosodott boltban vegyek hozzá egy új szíjat. az egyik kirakatban találtam is szimpatikus dolgokat, ezért bementem.

bent meglepetésemre egy idős kínai néni fogadott, aki egyáltalán nem illett a környezetbe, az eladók itt általában vagy szakértő bácsik, vagy divatos frizurájú ifjak, mindenkinél van két telefon és 50 méterről beazonosít bármilyen fényképezőgépet. ehhez képest a néni úgy nézett ki, mint valakinek a nagymamája, aki beült a kasszába, míg a rendes eladó kiugrott a boltba vacsoráért. kicsit bizonytalanul kezdtem el magyarázni a problémámat angolul, mire a néni együttérzően bólogatott kínaiul, de meglepő módon a megfelelő termékeket kezdte el nekem mutogatni. nem voltam teljesen meggyőzve ugyan, de azért mindent megnéztem és látványosan megfogdostam, ezzel is jelezve leendő alkudozási szándékomat. épp amikor belelendültünk volna, klasszikus csengetést hallottam, mint amikor valakinek a lakásába akarunk bejutni.

a néni hirtelen felpattant, kezében az egyik portékával elkezdett hadonászni és magyarázni valamit, amit már végképp nem értettem, és kitessékelt a boltból, majd ő is utánam jött és bezárta az ajtót. a szomszédos szexshop ajtajáról leakasztotta a “rögtön jövök” táblát és átakasztotta a saját boltjára. ezután tovább magyarázott valamit, majd bement a szexshopba, kezében az általam kiszemelt szíjjal.

én itt megtorpantam, nem tudtam, kövessem-e, gondoltam biztos azért ment be, hogy megkérje a másik eladót, hogy tolmácsoljon neki, volt már ilyenre példa. némi várakozás után azonban hallottam, hogy bent csak a néni van és egy angolul beszélő vevő, aki kezében egy dobozzal egyre lassabban és tagoltabban magyarázza, hogy nincs-hozzá-töltőkábel.

ekkor döbbentem rá, hogy a néni mindkét bolt eladója egyszerre és a csengetés azt jelzi, ha vevő érkezett oda, ahol ő épp nincs. hiába, leleményesség, az van itt dögivel.

(a szíjat végül nem ott vettem meg, de ez tulajdonképpen lényegtelen).

az elmúlt 7 év külföldi útjaim során több olyan helyzet volt, amikor valahol megszólalt egy hang a fejemben és érdeklődött, hogy mégis mi a jó francot művelsz, kislányom? (opcionálisan megjelent előttem jó anyám mini hologram formájában). ezek általában olyan helyzetek voltak, amikor magam is elgondolkodtam saját józan ítélőképességemen és bár a helyzet nem volt épp életveszélyes, azért némiképp a komfortzónámon kívül esett.

ilyen volt például az árammal dúsított zuhany Tyúkszarfalván, vagy ugyanitt az autószerelőműhelyből sült kacsázóvá alakult étterem madárinfluenza idején (az ÁNTSZ valószínűleg az egész utcát karanténolta volna), vagy pár éjszakai epizód, ami mind úgy indult, hogy csak egy sört megiszom, aztán megyek, aztán oszakai melegbárokban asztalon táncolásban, vagy pánikszerű reptérre taxizásban (és a Hong Kong – Bangkok táv végighányásában) végződtek.

volt, hogy nem én “hibáztam”, egyszerűen csak lebetegedtem és olyan szarul lettem, hogy komolyan aggódni kezdtem a saját egészségemért, és ilyenkor két hányás/fogfájással töltött álmatlan éjszaka között belém nyílalt, hogy minek jöttem én ide, minek kell nekem egyedül járnom Ázsiát, távol mindentől és mindenkitől, egyértelmű, hogy óriáspatkányok fogják felfalni a hullámat, mire feltűnik bárkinek is, hogy egyáltalán valami bajom van.

de úgy tűnik, tényleg öregszem, mert ezúttal ez az érzés egyáltalán nem egy backpackerekre optimalizált füstös lebújban tört rám négy feles ipari szesz után, hanem egy hongkongi túraútvonalon, fényes nappal.

errefelé a túrázás nemzeti hobbi és annyira felhasználóbarát útvonalak vannak, hogy én is egész rákaptam a dologra. van egy bejáratott honlapom, ott szoktam kinézni az aktuális túrát, a leírás rendkívül részletes, fényképeken jelzik, mikor merre kell menni, precízen megadják a távot és a nehézségi szintet, így az ember tényleg tudja, mire vállalkozik.

ezúttal azonban a leírás nagyjából annyiból állt, hogy “képtelenség elveszni, a túra egy lépcsőnél indul, aztán menj felfele, a csúcson meg kövesd az egy darab ösvényt a célig”. nosza gondoltam, ez nem lehet túl bonyolult, neki is vágtam lelkesen.

tény és való, a tájékozódással egyáltalán nem volt semmi gondom, a levegővétellel már annál inkább. az első három kilométer alatt az ember a partról felér a 450 méter magas csúcsra, amihez először röpke 730 változó magasságú lépcsőt mászik meg, majd amikor ezzel megvan, jöhet az igazi emelkedő, ami helyenként tényleg nevetségesen meredek volt.

bár felfele menet sokat káromkodtam, főleg, hogy trükkösen úgy van kialakítva az ösvény, hogy az ember többször azt hiszi, hogy most már végre megérkezett, erre kiderül persze, hogy a következő bokor után újabb hegymenet vár rá, alapvetően nem kérdőjeleztem meg a józan ítélőképességemet.

amikor azonban felértem a csúcsra, akkor a kezdeti eufóriát követően rá kellett döbbennem, hogy ebben a majd 7,5 milliós városban sikerült találnom egy tényleg teljesen kihalt területet, ahol egyes egyedül vagyok. na és ettől sikerült félig-meddig beszarnom. sose induljunk túrázni egyedül mantráztam magamnak vagy fél órán át az egyik túrázási alapszabály. nem attól tartottam, hogy bokaficamot kapok és képtelen vagyok tovább menni, sem attól, hogy eltévedek és rám esteledik, hanem valamiféle irracionális okból kifolyólag attól, hogy hirtelen megjelenik egy hordányi kóbor kutya, utamat állja és rám támad.

bár tudtam, hogy ennek az esélye nagyjából nulla, azért egy kisebb követ önvédelmi céllal szorongatva tettem meg a hátralévő távot és minden távoli kutyaugatástól fél métert ugrottam és persze sűrűn anyáztam magam, amiért ilyen hülye ötleteim támadnak és egyébként is, a francnak kell nekem mindig önmegvalósítanom, meg egyedül kalandorkodnom a világba.

mondanom se kell, kutya egy darab se volt (pontosabban egy volt, aki nagyon békésen aludt egy ház előtt), a túra nagyon kellemes volt, és amikor épségben beértem a célba, óriási büszkeség öntött el, amiért végig tudtam csinálni. kicsit úgy éreztem magam, mintha tényleg megjelentek volna azok a kutyák, de én pusztakézzel megküzdöttem volna velük, (és tulajdonképpen az elmémben tényleg valami hasonló történt).

persze a bevezetőben említett necces helyzetek azóta mind legendás sztorikká alakultak, amikkel nem csak olvasóimat/barátaimat szoktam szórakoztatni, de én is erőt szoktam belőlük meríteni rosszabb napokon, mert ha Oszakában szakadó esőben hat kilométert tudtam sétálni haza részegen a szállásra, akkor ez is sikerülni fog. mostantól már ennek a képzeletbeli kutyafalka leküzdése is erősít majd.

“mi amore” mondta a nagyjabol 85 eves olasz bacsi bemutatkozaskor, mikozben a mellette allo, vele egykoru felesegere mutatott.

a minap egy logopedus kozolte, hogy “fura akcentusom van”, majd az eloeletemet meghallgatva megjegyezte, hogy “ahhoz kepest, hogy csak ottthon tanultal magyarul eleg jol beszelsz”.

ma valaki 5 perc beszelgetes utan megkerdeze, hogy “mi a masik anyanyelvem a magyaron kivul”, mert “hallja a fulem, hogy valami van”.
kezdek aggodni.

elmentem egy “eskuvoi kocsmazasra” (koccintunk az ifju parral kotetlen korulmenyek kozott), ahol nem eleg, hogy megtudtam, hogy 15 evvel ezelott a “vallasi fanatikus” (nem az en szavaim) csoporttarsaim egymas kozott megvitattak, hogy nem fognak velunk “zsido, ballibekkel” szoba allni (mind you, 40-en voltunk az egesz szakon osszesen), de kiderult, hohy egyik fiu csoporttarsam azota komoly karriert futott be, mint Kambodzsa Next Topmodeljenek zsuritagjakent.

nem tudom, melyik informacio a zavarbaejtobb, de hirtelen egesz nosztalgia tort ram felhotlen ifjusagom irant, “amikor minden annyival egyszerubb volt”.