a minap egy logopedus kozolte, hogy “fura akcentusom van”, majd az eloeletemet meghallgatva megjegyezte, hogy “ahhoz kepest, hogy csak ottthon tanultal magyarul eleg jol beszelsz”.

ma valaki 5 perc beszelgetes utan megkerdeze, hogy “mi a masik anyanyelvem a magyaron kivul”, mert “hallja a fulem, hogy valami van”.
kezdek aggodni.

elmentem egy “eskuvoi kocsmazasra” (koccintunk az ifju parral kotetlen korulmenyek kozott), ahol nem eleg, hogy megtudtam, hogy 15 evvel ezelott a “vallasi fanatikus” (nem az en szavaim) csoporttarsaim egymas kozott megvitattak, hogy nem fognak velunk “zsido, ballibekkel” szoba allni (mind you, 40-en voltunk az egesz szakon osszesen), de kiderult, hohy egyik fiu csoporttarsam azota komoly karriert futott be, mint Kambodzsa Next Topmodeljenek zsuritagjakent.

nem tudom, melyik informacio a zavarbaejtobb, de hirtelen egesz nosztalgia tort ram felhotlen ifjusagom irant, “amikor minden annyival egyszerubb volt”.