blogszünetet tartani nem jó. többek között azért sem, mert a szünet után hirtelen azt se tudja az ember, hogy hol kezdje az epizódok bepótlását.

talán haladjunk tetszőleges sorrendben, az általában be szokott válni.

szóval az elmúlt időkben több izgalom is történt velem, az egyik kiemelkedő történet talán az volt, ahogy majdnem lett egy pasim, majd lett egy majdnem pasim, majd végül inkább mégsem lett az egészből semmi. mindezt természetesen 3 hónapon szétcsúsztatva, számos telenovellába illő fordulattal, és a modern technológiának köszönhetően szinte 24 órás izgalmakkal. az egész történetet még az óévben sikeresen magam mögött tudtam, és miután némiképp elmerengtem az idei “pasi sztoriaimon” egyrészt röhögtem egy jót, másrészt megállapítottam, hogy én most valójában olyan jól elvagyok egyedül. azt hiszem, ez utóbbi konklúzió elég komoly jelentőségű, főleg, ha az előzményeket nézzük.

itt következne egy újabb random, ámde fontos bekezdés a 2012-es évről. miután a karácsonyt családilag azzal töltöttük, hogy felváltva estünk áldozatául egy ultra agresszív hányós fosós borzadálynak, anyukám némiképp elhaló hangon megjegyezte nekem, hogy jó szar egy év volt ez a 2012. én teljesen őszintén csicseregtem vissza, hogy miről beszél, hisz én remekül éreztem magam. anyukám tekintetét úgy sem tudnám leírni nektek, mindenesetre csak annyit motyogott, hogy “de hisz te elváltál”. és valóban így is van, de azt hiszem, hogy sose tanultam ennyi mindent saját magamról ilyen rövid idő alatt, és persze, ez a folyamat nem volt mindig a legkellemesebb, de alapvetően sokkal kiegyensúlyozottabbnak, életvidámabbnak és hogy is mondjam…egyben érzem magam, mint valaha. rengeteg mindent értem el idén, azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres életmódváltáson vagyok túl, 12 kilóval vagyok kevesebb, mint 2011 novemberében, lecseréltem a ruhatáramat, ezzel együtt finomítottam a stílusomat, energikusabb lettem, talán kicsit higgadtabb is, és rengeteg döntést meg mertem hozni.

és akkor a harmadik és egyben utolsó fontos bekezdésünk a fontos döntésekhez kapcsolódik szervesen, ugyanis elhatároztam, hogy ideje kezdenem valamit magammal munkafronton. miután kilőttem kínát a képből, maradt egy lábam, a fordítás, amit ugyan lassan 5 éve csinálok, és mostanra kiválóan belerázódtam, de úgy érzem, eljött az a pont, ahol nem elégít már ki, hogy filmeket feliratozok és tolmácsolok. nem szeretném elveszíteni ezeket a munkáimat, mert tényleg borzasztóan szeretem őket, de önmagában már nem okoznak akkora örömet, mint korábban. a folyamatos itthon ülés, minden aktivitásom ellenére lassan az agyamra megy, és most, hogy egyedül élek, néha tényleg őrjítően hat rám, hogy ha akarom, napokig nem kell senkivel se találkoznom. monotonitástűrő képességem meglepően jó (izgága természetemhez képest), de azt hiszem, eljött az a pont, ahol egyszerűen telítődtem betűkkel, most egy kicsit szeretnék mással foglalkozni. ezért hát merész lépésekre készülök, egy-két csapásvonal már kezd kirajzolódni, mindenesetre úgy érzem, az elmúlt egy évben kellő energiát gyűjtöttem ahhoz, hogy most már elinduljak valamerre.