mint ahogy az bizonyára feltűnt, ez az év nekem az építkezésről szól. első körben persze újjáépíteni magam egy funkcionális szintre (“ne felejtsünk el enni, ne felejtsünk el aludni, vegyünk új ruhákat, amik nem esnek le rólunk, próbáljunk meg nem napi 60 cigarettát elszívni”), majd második lépésként jött a “szebbet, jobbat” projekt, ahol elkezdtem rengeteg dolgot beemelni az életembe és reménykedtem, hogy lassan beépülnek és rutinná válnak. azt hiszem, ezt szokás divatosan életmódváltásnak hívni. a rengeteg dolog közül, amit kitartóan próbálok beszuszakolni a hétköznapjaimba az egyik az úszás.

amikor januárban elmentem először úszni, minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy én most úszom, vegyek levegőt, jól tartsam a kezemet, ne menjek neki a bójáknak, ne szálljak ki sikítozva fél időnél, hogy nekem ebből elegem van. ne felejtsem el számolni a hosszakat, tartsam észben a szekrényem számát, ne gondoljak a volt férjemre, ne gondoljak semmire, csak ússzak, jó lesz nekem. ennek eredményeként persze valami hasonló ment a fejemben: jó lesz nekem, a víz nyugtató közeg, az úszás meditatív tevékenység, add át magad a hullámzásnak és eláraszt a lelkibéke. add már át magad baszd meg, nyugtató közeg, ne kattogj, vigyázz bója, hanyadik hossz lehet ez egyébként is? laza vagyok baszd meg, kurva laza, meditatív az anyád, menjünk innen a picsába, nem megyek, a kurva anyját, hogy így lelépett, nem baj, kiúszom magamból a dühöt, kiúszom magamból, aztán kurva laza leszek, bassza meg, pofán rúgott az öregnéni, hát hülye ez? most elfelejtettem, hogy ez hanyadik hossz lehetett.

bár tényleg borzadály lassan tudok enni és az utcán is képes vagyok gésamód totyogni, alapvetően pörgős ember vagyok, versenybiciklimmel egy időben hobbiból 40-el száguldoztam a felső rakparton, és bár társaságban nem hangoztatom, kedvelem a szeletelős elektrókat és az összes tömegmozgató, hipnotikus zenét. az idő nagy részében vág az agyam, mint a borotva, és a vita hevében kiválóan riposztolok, ha épp arra van szükség. gyorsan tudok döntést hozni akár egészen eget rengetően fontos dolgokról is. imádom a pörgetőket, simán túladagolóm magamban a koffeint szándékosan, csak hogy történjen már valami, és azt talán nem kell ecsetelnem, hogy ha épp olyanom van, hajnalig partizok a csillárról lógva, akkor is, ha másnap korán kell kelni. szóval a lassúság (és néha a megfontoltság sem) az én műfajom.

ezek után képzelhetitek, hogy mennyire nekem való egy annyira egyhangú, ingerszegény és egyen ritmusú tevékenység, mint az úszás. féloldalas úszáskultúrámmal ráadásul vagy mellen úszom, vagy mellen úszom, az aztán meg óriási adrenalinfröccs, mit ne mondjak, főleg így, hogy az egésznek semmi tétje, mert teszem azt, nem egy óriás polip üldöz a medencében. mégis, januárban tudtam, hogy nekem most ez kell.

ne vigyük el ezt a posztot a metafizika felé, de azt száz, hogy egy óriási vészvillogó jelent meg a fejem fölött, “jól van mucikám, most tényleg nagy szarban vagyunk” felirattal. szerencsére elég gyorsan felismertem, hogy a helyzet meghaladja a képességeimet, ezért lekapcsoltam a makacsságommal együtt az összes korábbi probléma megoldási technikámat, és úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg mindennek az ellenkezőjét. ha eddig mindent erőből és lendületből nyomtam, és rohantam előre, akkor most álljunk meg egy kicsit, és haladjunk megfontoltan. hogy arról azt se tudom, mi fán terem? hát sebaj, az úszás majd megtanít.

hát nem ment könnyen. amikor tavasszal a Színésznővel a Balaton átúszásra készültünk (amire végül nem mentünk el), mindig egy órát úsztunk megállás nélkül. ehhez képest én 29 perc után menetrendszerűen hisztérikus rohamot kaptam, hogy menjünk innen, ennyi elég is volt, igyunk inkább egy kávét. a Színésznő ilyenkor vagy kedvesen rendre teremtett, vagy nagy ívben ignorálta nyavalygásaimat. én meg ugye mit kávézgassak egyedül, szóval dúlva-fúlva ugyan, de leúsztam a hátralévő fél órát, és utólag mindig nagyon örültem, hogy nem egyedül vágtam neki az uszodának.

aztán augusztus végén elmentem a Hajós Alfrédba egyedül, hogy én biz Isten úszni fogok. hétköznap délelőtt nem ér rá senki, de most már nem tartottam attól, hogy egyedül esetleg feladom. nem mondom, hogy az első pár alkalommal nem éreztem azt 25 perc után, hogy egy 20 fős óvodáscsoporttá alakultam és bárhol szeretnék most lenni, csak a vízben nem, cikáztak a gondolatok a fejemben, némelyik egészen izgalmasnak tűnt, de összeszorítottam a fogam, és becsületesen leúsztam a penzumomat.

aztán múlt héten szétestem és nem mentem sehova, ahova hét közben szoktam, beütött a work hard, party hard üzemmód árnyoldala. nem volt annyira jó, de rossz se, talán valahol rám is fért egy kicsit, hogy kikapcsoljam az önfegyelmet és mértéktelenül sok gin tonicot fogyasszak. mindenesetre vasárnap estére az önsajnálatnak már azt a szintjét kezdtem megütni, hogy úgy éreztem, ez a lemez lejárt, jöhet a másik.

bevallom, nem igazán hittem benne, hogy sikerülni fog, leginkább azért, mert az elmúlt 28 évben semmilyen tartós változást nem bírtam így beiktatni az életembe, nem hogy a rendszeres testmozgást, de egyszer csak valahol másfél kilométer után kaptam észbe, hogy jéé, már itt tartok, hisz én olyan kedélyesen elúszkáltam, közben végiggondoltam, hogy mit tanítok majd ma délután az új tanítványnak, mit főzök ebédre holnap és kiknek kéne már emailt írni, mert rég hallottam róluk. meg izé, tulajdonképpen nem is tudom, mire gondoltam, de úgy látszik, a hosszakat automatikusan számoltan közben. és nahát, milyen kisimult vagyok és milyen lendületes azóta is, tisztára, mintha meditáltam volna egy jót.