Történt valami a szememmel, az egyik nagyobb mint a másik. Helyesebben
az egyik kisebb, mint kéne. Olyan idiótan megfagyott az arckifejezésem,
mint valami Shakespeare szinész. Állitom, hogy vakulok meg…na de
lényegetelenek ezek a földi és testi dolgok (jézusom miket mondok
itten, azért a testi dolgok nagyon is fontosak kérem szépen, erre most
nem térek ki, de azért izé, szóval ne tessék engem félre érteni, nincs
szó itt semmi plátói életről vagy frigidségről, pusztán nem akarok
nyavalyogni, mert nem segít).
Ahogy haladok az anyaggal (lassan, lévén, hogy ami egy oldalnak néz ki,
az voltaképpen 4 kb 9es betűmérettel és nuku margóval), szembesülök az
anno forradalmi írók kiábrándulásával és kiégésével. Szóval
megerősödött bennem a vágy, hogy a dekandenciáról írjak (nem tudom
pontosan miért, szeretem osztani az észt, szerencsére ez blogon nem
tűnik kioktatásnak, csak eszmefutatásnak ;)).

Mint minden ilyen divatos fogalom, azért nem árt letisztázni, hogy mi a
fene is számomra a dekadencia, mert ez is tipikusan egy olyan relatív
valami, ami mindenkinek mást jelent (lásd még az “alternatív” és a
“normális” fogalmakat, remekül. Tulajdonképpen nagyon egyszerű a
gondolatom: a dekadencia az idealizmus ellentétje bizonyos szempontból.
Az idealizmus ugyebár a végtelen hit abban, hogy az ember jó, az
érzelmekre helyezi a hangsúlyt, leginkább a boldogságra és arra, hogy
mindenki lehet boldog, mert ez egy szép világ stb… A dekadenciában
viszont semmi helye érzelemnek, max múló érzéseknek, mint a nosztalgia
és valami furcsa tompasság. A dekadenc ember/zene/whatever nem hiszi
azt, hogy az ember jó, de nem is hiszi az ellenekzőjét, nem hisz már
semmit az emberről, mert egyszerüen nem érdekli. Kiégett és belefásult
abba, hogy lázadjjon é s próbálja megváltani a világot. Átmegy teljes
passzivításba és ugyan táplálja testét mindenféle futó fizikai
örömökkel, eltünt belőle minden lelkesedés, minden katarzis és minden
szenvedély.
Fontos még, hogy ez az érzelemmentesség nem tudo csak úgy bekövetkezni,
hanem kell, hogy legyen elötte valami, ami kiég. Ezért érdekel engem az
egész, mert alapvetően egy megbicsaklásról van szó, többnyire
fantasztikus emberek esnek apátiába. ( Nagyobb skálán nézzük csak meg,
hogy a 80as éveket szokás dekadensnek hívni, ami magyarázható lenne a
70es évek euforiájának és felszabadultságának a lecsapódásával).
A dekadens ember talán nem törödik az egészségével, lehet, hogy
mesterségesen próbál előállítani olyan érzéseket, amikre még emlékszik,
de képtelen átérezni őket. Konkrétan lehet ez drog, szex, rock n roll,
bármi, ami elég erős és tömény. Könnyü lenne zülött alalkoknak
elkönyvelni a dekadens embert, de az bennük az érdekes, hogy valahonnan
süllyedtek ide és az a valami még mindig érződik rajtuk. Valami tartás
marad. Gondolok itt a fél angol társadalomra, ami nem tudja magát
összeszedni az Angol Birodalom összeomlása óta. Egy csomó intézmény és
rang fölösleges és üres lett, mégis ragaszkodnak hozzájuk…
nem tudom miért írtam ezt az egészet most ide, tudnám még folytatni, de
inkább nem traktálom az olvasót, elég volt ez mind mára. Valoszinűleg
próbálom magamnak bebizonyítani, hogy több mint egy hónap bezártság
után is képes vagyok még máson elmélkedni, mint a kötelező
olvasmányaimon.
Egyébként ezen a dekadencia témán sokat gondolkodtunk Rel, hogy
pontosan mit is jelenthett ez nekünk, meg úgy általábban. Hozzátenném,
ez az egész dekadencia fogalma nagyon romantikus és kevés esélye van,
hogy ezt napjainkban effektíve tényleg meg tudja testesíteni, max egy
pillanat, egy este, egy beszélgetés tud nagyon dekadens lenni, ahhoz
már nekem is volt szerencsém…

Elfelejtettem a listáról (amit majjd csütörtöktől csinálni fogok) két dolgot:
-korcsolyát fogok nézni (eb van és én nagy korcsolya fan vagyok)
-írni fogok, ha törik, ha szakad.

Írással kapcs: egy ideje gondolkodok azon, hogy azért kéne valami vezérelv, vagy valami, amit  meg
szeretnék írni, mert azért mégse lehet így beleirogatni a nagyvilágba,
valami mondanivaló, vagy téma azért kéne (nekem minden esetre igen,
szeretem a l’art pour l’art-t de én nem tudnék és nem is akarok olyat
írni). Most ne értsetek engem félre, nem vagyok az a szőke liba, aki
eldönti, hogy ő most írni fog és afféle pret á porter jelleggel
összedobja az alapanyagokat. Tudok én bármikor írni valamiről, csak
kellett valami összefoglaló gondolat, ami konkrétan a lélek
megbicsaklása. Mindig van valami lélektani mániám, most nagyon úgy néz
ki, hogy ez lesz az új, az, hogy hogyan és miért fordul ki magából az
ember.(Édes Anna…?)