Hm, hadd meséljek vmit a külföldről élésről, ha már ugyis annyit
emlegettem ezt a témát mostanság. Van egy Idzsipt klikk, négyen vagyunk
benne, Kártyás, Zosia és még egy csaj Fehérvárról. Fantasztikus
esettanulmányokat lehetne rólunk írni. Ki hogyan élte meg a külföldi
életet, ki hogyan dolgozta fel a múltat. Többnyira az a válasz, hogy
sehogy. Próbálunk nem gondolkodni, nem emlegetni a régi szép időket,
mert tudjuk, ha minden nap eszünkbe jutna az, ami már nincs, akkor nem
tudnánk teljes életet élni. Mindenkit köt oda valami szép emlék, kinek
voltak ott első és legfontosabb szerelmei, kinek (nekem) az utolsó
igazán felhőtlen és ártatlan gyerekévei. Én személy szerint megtanultam
úgy élni, hogy életem jelentős százalékára ideiglenes amnéziát hirdetek
ki és nem gondolok bele, nem vonok párhuzamot és effektíve aktívan nem
emlékszem az arcokra, a helyszínekre, mert tudom, csak rosszul tudok
kijönni a dologból. Aki ismer, tudja, hogy imádok sztorizgatni. Mégis
érdekes elgondolkodni azon, hogy milyen gyakran jönnek elő külföldi
anekdoták.
Abból is látszik, hogy valami nincs rendben ezzel a külföld téma
kezelésével, hogy mindenki egyfolytában vissza akar menni oda (legyen
az Varsó, Kairó, Isztambul vagy Damaszkusz, mindenkinek megvan az álma,
hogy hova akar visszajutni és tulajdonképpen hova akarja visszaforgatni
az időt). Ha valami baj van, akkor automatikusan mindenki visszamenekül
az emlékekbe. Ez néha egészen ártatlan nosztalgiázással kezdődik,
egészen a régi fényképek nézegetéseiig, majd az abszolut tagadás,
amikor az ember mesterségesen elvarázsolja magát. Ebben mondjuk nekem
aránylag még szerencsém van, mert pár évvel fiatalabb értem haza és
jobban be tudtam illeszkedni (hála az EBEnek leginkább, de persze
másoknak is).
Minden esetre le akartam egyszer írni ezt is, nem azért, mert
nyavalyogni akarok, hanem csak azért, hogy tudjátok, az éremnek két
oldala van, mint mindig. Eszméletlenül gazdagító, ha az ember éveken
keresztül külföldön él, más kultúrák, más emberek, nyelvek, ízek, de
azért higyjétek el nekem, az ember megfizeti az árát. Pl. azzal, hogy
hiába hazudik elég jól magának és tudatosan elfelejt visszaemlékezni,
álmaiban nagyon is elő jön a múlt, összes helyszínével és szereplőjével
és összefolyik egy össznépi egyveleggé. Hiába hiszik azt, hogy sznobok
vagyunk, mert nem vesszük észre, hogy melyik nyelven beszélünk
hirtelen, mert nem magyarul éltünk, hanem iksz. Hiába ez a rengeteg
élettapasztalat, ha cserébe azt kapom, hogy mindenhol egy kicsit
páriának érzem magamat, mindehonnan kicsit kilógok, ha akarom, ha nem.
Nem, nem önsajnálkozok, ami van, azt már nem fogom tudni megváltoztatni
és inkább megpróbálom előnyőmre fordítani. Csak amikor látom
egyikünkön, hogy rosszul van és visszasíra a múltat, azt a helyszínt,
ahol emlékszik, hogy felhőtlenül boldog volt, akkor sajnos nagyon is
megértem és eszembe jut ez az egész, hogy kicsit furcsa emberekké
nőttünk fel ebben az életvitelben. Senkinek se a hibája, de jobb
tisztába lenni a mellékhatásokkal 🙂