Nos hát, hogy is volt ez? Én mint ahogy azt le is írtam, próbáltam
nagyon felkészülten szembenézni a mai egyetemi horrorral, de öszintén
szólva ezzel kicsit nehéz. Kezdjük ott, hogy tévedtem, igenis fütenek,
ergo tényleg majdnem el akartam ájulni, illetve hányni is jó lett
volna, meg persze összeesni, de ez már luxus lenne, csak egy kis
szédülésre futotta. Sikerült többszörösen beégnem, illetve idegbajt
kapnom, de legalább spóroltam egy kávét magamnak a kedvenc francia
lektornőmnek hála, aki azzal fogadott, hogy meg kéne tanulnom írni.
Csodálom a flegma fejemet, hogy nem estem neki. Na mindegy.
Találkoztunk mindenkivel, azzal is, akivel nem akartunk volna, minden
esetre egy idő után beszédelegtünk a Madáchba, hogy akkor mi most
dekorálunk. Elfogyasztottuk azt a minimális mennyiségü vodkát, amit
volt, ettől egész kreatívak lettünk. Nem árulom el, hogy mi lesz a
lényeg, majd meglátjátok, meg egyébként is, titok 🙂
Majd rohantam a szó legszorosabb értelmében SÖRre. Itt álljunk meg egy zárójelre.
Két dolgot kell tudni: kedvenc volt angoltanárunk szervezte az össznépi
szinházat, ő az, akit már többször emlegettem megtestesül Atyauristen
néven, egyszerüen nem lehet nem imádni ezt a pasit (persze csak
plátóian, hisz ő köztudottan a pasikat szereti), elájulunk, ha
megjelenik. Nagyon vidám egy ember, legendás röhögőgörcsei vannak.
Másik infó, hogy negyedikben kb féléven keresztül Shakespeare Sonnet
18-jét tanultunk, a végére már tudtuk fejből, megimádtatta velünk ezt a
verset. A mai napig tudjuk egy részét fejből, többször reménykedtünk,
hogy az egyetemen is kihúzzuk.
Zárojel finished.
Szóval K barátnémmal leülünk stratégiai helyre, angoltanárnak
integetünk, majd elkezdődik a darab. 3 férfiszinész, kevesebb, mint 2
óra, 37 darab. Amikor fair Veronában begyalogolt Juliet, aki persze a
legférfiasabb pasi volt ruhában és parokában, mindezt a Pretty Woman c.
számra, akkor tudtuk, nem lesz baj a darabbal. Egész első felvonás
alatt azt hallgattuk, hogyan röhög a terem másik felében drága
tanárunk. Ezen felbuzdulva és miután a szünetben szokásosmód
elflörtöltünk egymással, vagyis megjegyeztem, hogy kopaszodik, mire
megkaptam, hogy démoni vagyok, emelkedett hangulatban a tanárunk mögé
ültünk. Kevéssen mulott, hogy nem tiltottak ki minket a szinházból.
Természeten most is röhögött, mi meg rajta, körülöttünk mindenki meg
rajtunk (nem tudok diszkréten nevetni). Amikor azonban felcsendült a
Sonnet 18 annyiszor elismételt első mondata (“Shall I compare thee to a
summer’s day?”), akkor nemes egyszerüséggel beleröhögtem a síri
csendbe. Ekkor persze Knak és a tanárnak is leesett, hogy miért röhögök
és kevésen mulott, hogy nem zuhantunk kia  képből székestül. Folyt
a könnyünk, már levegőt se kaptunk és sehogy se tudtuk abba hagyni,
olyannira nem, hogy a szinész minket nézett és ő is röhögőgörcsöt
kapott. Innetől mondhatni más síkra tereltük az előadást, hisz a
szinészek elkezdtek imporvizálni (remekül jelzem). Kiszúrták, hogy a
társaságunk francia, erre elkezdték franciául nyomni a darabot, már
szinte fájdalmas volt.
Amikor vége lett, akkor még vagy fél óráig nem jutottunk szóhoz, drága
tanárunkat összekanalaztuk a lépcsőre, ugyanis a nagy röhögésben már
teljsen mozgásképtelenné vált. Felejtehetetlen élmény volt, de asszem
sose fogok tudni Shakespeare olvasni röhögés nélkül.
És köszönöm szépen, a magánéletem is alakulgat 🙂
Szóval euforia kedves olvasoim, ez itt a lényeg. Sajnálom, ha unalmas vagyok ezzel az állandó heppinesszel 🙂