Na, itt hallgatom az új Garbage cdt, még fogalmam sincs, hogy milyen,
csak rám tört, hogy ideje lenne valami ú zene után kutatni (szegény R
most sikítozhat, meg tulajdonképpen bárki, mert itt sopánkodok, hogy
jaj, új zene kéne, amikor 50 gigányi zene figyel itt be a gépen…
mentségemre legyen mondva, hogy a nagy részét ismerem.). Na, anyway,
közben próbáltam elsózni az ágyamat vhova (ugyanis rém kényelmetlen és
ezerszer szarabb állapotban ébred az ember, mint ahogy lefeküdt).
Közben azt is megtudtam, hogy családom el szeretné adni a csopaki
vityilót. Hogy mikre nem jó, ha időnként kommunikálok is a
családommal…

Na, elmesélem a csütörtökömet, mert vicces volt, főleg ahhoz képest, hogy megfogadtam, itthon maradok naphosszat.
Ehhez képest délben kizarándokoltunk az LFBbe (Lycée Français de
Budapest) Evel és egy volt osztálytársunkkal. Persze pont úgy
érkeztünk, hogy egy órát tökölhettünk, amikor szörnyülködtünk a
tablóképünkön, illetve összefutottunk az összes olyan személlyel,
akivel semmi kedvünk nem volt (többek között a könyvtárosnővel, aki
szívélyesen üdvözölt, szegény, ha tudná, hogy a fél könyvtár a mai
napig nálam van…). Ezek után drága angoltanáromat lerohantam, hogy
legyen már oly kedves és had látogassak nála most azonnal egy órát, de
erre remek színpadi érzékel közölte, hogy jöjjek vissza jövő héten,
addigra felkészül. Ettől fügetlenül a szó legszorosabb értelmében
berángatott minket az órájára, ahol nyilvános megszégyenítés várt ránk,
ahogy azt már jól megszokhattuk. Bele lett kötve a kiejtésembe (csak, h
tudjátok, nem “litricsőr”, hanem “liticsőr”), illetve szó szerint körbe
lettem röhögve, hogy é-hén, angol tanár, muhuhu. Minden esetre nagyon
élveztük, mint mindig.
Rá kellett hirtelen jönnöm, hogy az elöttünk ülő végzős osztály nagyon
fiatal és nagyon kis naívka. Innen egyenes ágon következett egy
eszmefutattás a buszon, miszerint hogy felnőttünk, vagy éppenséggel,
hogy nem, de minden esetre mennyire azt hittük mi érettségikor, hogy
komoly emberek vagyunk aztán jaj de nem. Ezt majd máskor kifejtem.
Elvillamosozva kedvenc tanítványom gimije elött, spontán ötlet által
vezérelve kirángattam a könyvtárból és elröfögtünk egy sort.
A moszkván nagy nosztalgikus rohamban épp azon tanakodtam, hogy már
csak a Nő hiányzik az életemből és akkor tényleg régi szép idők
hangulat lenne. Erre ki más válik ki a moszkva tér feletébb heterogén
tömegéből? Nem más mint a Nő. Mondom, hogy Kasszandra vagyok. A Nőről
azt kell tudni, hogy egy évig legjobb barátnők voltunk gimiben, majd ez
a visszony elhalt és mára már konkrétan totális ködben vagyunk egymás
életével kapcsolatosan, nem vesztünk össze, de közünk sincs egymáshoz.
Minden esetre most nagyon lelkesen kifejtette nekem, hogy most ült
végig egy órát, ahol 6 óráig egy szennyvíztisztítóról volt szó, ami egy
kocka, amiből nem látsz semmit és időnként vmi trutyi kifolyik az egyik
oldalon, vmi víz meg a másikon. Kellemes felüdülés volt bölcsész
fejemnek. Talán jövő héten találkozunk még, ha nem a levegőbe
beszéltünk mindketten (amiről momentán még fogalmam sincs…nem
kötelezően hiszek a felélesztett kapcsolatokban).
Na, ezek után blabla, semmi különös, tanítottam, majd beültem egy
beszélgetésre, ahol fordítók és szerkesztők kommunikáltak velünk. Olyan
emebrek ültek ott, mint Göncz Árpád maga, illetve Nádasdy Ádám, Takács
Ferencs vagy Békés Pál. Akinek ezek a nevek nem mondanak semmit, az
forduljon hozzám bizalommal, szívesen felhomályosítom. Nagyon kedélyes
beszélgetés volt, amiből megtudtuk, hogy valaki hogyan fordított le egy
könyvet úgy angolról magyarra, hogy nem is tud angolul.
Bebizonyosodott, hogy Békés Pál (ő írta a Kétbalkezes Varázslót, minden
idők legpoénabb meséjét, mellesleg ő fordította a Lolitát) nagy arc,
hogy Nádasdynak még mindig van közönségérzéke, illetve, hogy Göncz
Árpád, nyolcvansokév ide vagy oda, agyilag teljesen fitt és emellett
lenyügözően okos ember. Szóval nem volt rossz, enyhén szólva.
Egyébként a múlt tömbösítve kiésért. Pécsett Idependant Woman 002-vel
álmodtam, aki ugyan csak egy volt LFBs némber, akivel átéltünk egy
nyarat együtt és tulajdonképpen nagyon szeretjük egymást, csak nem
tartjuk a kapcsolatot. Momentán épp New Yorkban dolgozik, én meg lazán
azt álmodtam, hogy elveszítette magyar identitását és próbálom
meggyőzni, hogy ő ki is igazán és hasonlók. Valószinű, hogy azt a
lelkes református hittantanár-filózófia hallgatót kevertem bele
álmomba, aki közölte velem, hogy neki a szélső jobb még túlzottan bal,
illetve rá szólt Volkovra, hogy a kajálni szót ne használja, mert az
cigány eredetű. Á, dehogy akartam leájulni a székről, dehogy. És nem,
nem akarom kifejteni, mert tartom magamat ahhoz, hogy nem politizálok.
Meg ez már nem is az. Minden esetre hallótávolságon kivül sikítoztam
egy sort, majd 2 órával késöbb sikerült visszatérnem mottómhoz,
miszerint az élet túl rövid ahhoz, hogy én ilyeneken felhuzzam magamat.
De frusztráló volt a történetben, hogy okos volt és az szemlátomást
rendelkezett gondolkodási sémákkal… Na de tényleg nem fejtem ki.