Vicces, tegnap este vmi megmagyarázhatatlan szar érzés tört rám
mindenfélékkel kapcsolatosan. Ma reggel is kitartott a dolog, de végül
egy kis pszichedelikus természetfiló helyre zökkentett, meg KM abszurd
dumái, mint mindig. Egyébként egyenesen Bécsből kaptam a lelki
gyorssegélyt. A nap többi részét masszív eufória és kv dömpingben
töltöttem. Agytágításom áttevődött jövő csütörtökre, hurrá. Morfón már
annyira szana-szét voltam zuhanva, hogy vhogy jet-lages denevérek
jöttek szóba. Ne kérdezzétek.
Aztán találkoztam egy lehalkított Phage-el, akit csak úgy sikerült haza
parancsolnom, hogy a nyomaték kedvéért elmentem vele a világ végére a
Teológus Otthonba. Ahol aztán majdnem ott felejtettem magamat.
Haza fele Jehudit Rotem jutott eszembe (aki egy magyar származású
ortodox zsidó nő, aki elhagyta a vallást és ezt az egyébként elég
felejthető “Olyan nagyon szerettem” könyvében ki is fejtei,
élettörténetével egyetemben), aki írta, hogy amikor elöször
felkapcsolta a villanyt szombaton, akkor majdnem elájult a stressztől,
aztán rá kellett  jönnie, hogy nem csap belé mennykű és nem omlik
rá a ház. Lehet, hogy ezt most csak én értem, de minden esetre
találónak ítéltem ezt a mondatot.
Net elvonóm még tart, most jövök pl. rá, hogy el se olvastam ma még a
statisztikáimat, valahol annyira nem érdekel. Fogok én még eleget
tespedni ezelött a gép elött, fuj.