Tessék, megkapátok itten a szöveget, amit felszándékozok olvasni,
többé-kevésbé végleges változat. Egyébként december 8.-án lesz a hepaj,
többet még én sem tudok. Véleményeket szívesen fogadok, sőt, elvárok 🙂

Szerelmem nyara: Tragédia?

Prológ

Koszos a lábam, bejártam imádott városom. Hajnali mámor, egy
szökőkútban fürdöm, a pihent agyam néha félrekapcsol, a tudat kétségkívül néha
elhagy, de lábam járja Pest szeretett utcáit. Egy ókori sláger andalító ritmusa
kísér, a szabadság dallama. Eljött a felszabadult nyári éjszaka, céltalan
bolyongás alkohol szaga. Ezt vártam és most itt van, letagadhatatlan. Ezt
vártam és most hagyom, vezessen, mezítláb ha kell, csak vigyen.

Reggel van már rég, mire szertefoszlik az utolsó szesz
porcika, eltűnnek az emberek és a kétértelmű pillantások. Ólmos álom hull rám,
nem marad már csak az éjszaka pora, újabb évtized lábnyoma.

Első felvonás: Szavakban mérjük az időt

Akvarell égbolt alatt nyílik meg a pesti éjszaka, a te
életed, meg az enyém, ugyanaz és mégis különb, megnyílsz, akárcsak a felhők az
abszurd fényű parlament fölött. Amott a budai vár mosolyog szendén, gyermekkorom
hamis ártatlansága. Lekapcsolják a közvilágítást és levetkőzöm én is feszengés
vas zubbonyát. Nikotin színezi zaklatott gesztusainkat, csak a csend beszél
most már helyettünk. Néma füstfelhő tekeri körbe gül baba türbéjét, sötét
lépcső a tudatalattimba, fogom a kezed, szimpatikus idegen, ki oly szép vagy hirtelen.
Ez most más mint nappal, más, mint bármikor. Ez most tiszta és jó, inspiráló és
szikrázó. Megszűnt az idő, egy padon a semmi közepén, szavakban mérjük az időt és
elveszett minden konvenció.

Második felvonás: Játsszuk el

Hosszú, erkölcstelen nap volt a mai. Rengeteg bor és még
több provokáció, új köntösbe bújtatott örök témák, a te szemedben talán kicsit
újjászületek ma éjszaka, a te kezedet még nem fogtam. Se korlát, se gátlás,
nincs ebben semmi, mégis feszengünk mind ketten. A távolságot alkoholban oldom,
fellépésem enyhül, nincs holnap, csak a közös múltunk.
Már megint kel fel a nap, már megint fenn vagyok, mikor épp senki, látom, amit
senki, látlak téged. Játék ez, csak túllőttünk a célon, tettek kellenek, hogy
tükörbe nézhessünk, mit érdekel minket bármi, elsodort az őrült logika. Játsszuk
el, csapd le az összes labdámat, játsszuk el, kitérek minden kérdésed elöl,
játsszuk el, valaki nyerni fog és a másik se veszít, játsszuk el, igen, ez
felhívás keringőre.
Elpárolog a szesz s felkel a nap, megszakad a logikai lánc s meztelen állunk a
sápadt hajnali fényben. Lépni kell, vagy hazamenni, befejzni a játszmát vagy
megfutamodni. Nem játék ez most már, annál fontosabb, belegabalyodtunk saját
tudatunkba és egymáséba.

Epilóg

Így, augusztus közepén, éjfélen innen, a nyáron már túl,
talán ideje kicsit elmerülni, kicsit egy utolsót lazulni. Egy szál bugyiban
vajkrémet zabálni,  jó lenne rágyújtani és egy picit szétesni. Nem kell
most senki, bármennyire is imádom, bármennyire is elvárom, most jó ez a magány,
mely csak az enyém. Kint suhog a szél, talán az eső is esik, lassan eltűnik
minden nyoma ennek a nyárnak is. Elhallgatnak a szélbe susogott kacajok,
kialszanak a részegen felgyújtott villanyok. Vége ennek a nyárnak is, öregebb
lettem vagy fiatalabb, vonzóbb vagy taszítóbb, az idő dönti majd el. Egy
baráttal kevesebb lettem talán, egy szerelemmel több, mérlegel majd más
helyettem.