Ma 1 éves ez a blogom. Ennek örömére visszaolvastam rengeteg mindenemet. Néha egész szellemes dolgokat írok, néha egész jó meglátásaim vannak (Kasszandra, hej, hol hagytál te engem ebben a félévben??), néha meg kiritikán alulian dögunalom vok. Röviden és tömören ennyi. Meg köszönet, annak, aki ovlas, de ezt úgyis kifejezem napjában többszőr, amikor frissülök (istenem, miért nem mentem PRosnak?). ja és még valami. Arra azért büszke vagyok, hogy ez a blog sose hazudott, mégha néha utólag sajnálom, hogy a rossz pillanatok is itt vannak.

Most elgondolkodtam ezen a Kasszandra dolgon. Ebben a félévben nem tudott érvényesülni harmadik énem. Most esett le. Döbb döbb. Meg az állam valahonnan az asztal alól. Talán nem volt időm. Vagy talán annyira előreláthatatlan és abszurd volt minden. Meg tömény. Elég volt. Most szünet. Csapó.

Szeretnék icipicire gömbölyödve, két dimenziós plüss kutyámat szorongatva ágyban feküdni. Ameddig jól esik. ha kell három napig. Nem rohanni. Nem tanítani. Nem tanulni, nem vizsgázni, nem dohányozni,nem kvzni, nem belezavarodni, hogy mit érzek és te ki vagy az életemben, nem, egyszerűen nem létezni. Feldolgozni, üres lenni. Sokáig üres lenni. Mint egy elfoglalt ország, miután végre elment az ellen. Nem akarok létezni. Semmi depresszíó vagy világvége, semmi szuicidum, nem, nem, csak egyszerűen kivonni magamat a forgalomból, mert elfáradtam és egyszerűen nincs kedvem.

Holnap LFB. Utána lehúzom magamat a nihil budiján. Vagy beülök valami vérpezsdítő emberrel anekdotázni egy sort. Arra még hitelesítve vagyok. De ne kelljen most semmit se érezni, se nekem, se senki helyettem nekem, se empátiából, se akármiből, kész, vége lefagytam, túl dolog történt velem az elmúlt félévben, most, hogy megszünt a nyomás nagy része (de lealább látom reálisan a végét), most, hogy meg állhattam egy kicsit érzem csak, hogy mennyire kurvára leszívták mindenemet.