ha valaki nekem azt mondja, hogy én egy péntek este negyed 10kor pizsamában fogok ülni a gép elött és lefekvésre készülök, azt hiszem pofán röhögtem volna. pedig tény. olyan kimerültség söpör végig rajtam, hogy az valami elkeserítő. egyszerűen semmilyen érzelmet nem tudok már kinyilvánítani, révetegen bámulok a semmibe, és ahhoz is fáradt vagyok, hogy sírjak. pedig semmi bajom, csak a végsőkig kimerült vagyok, szédülök, most már a lebegés érzés is utolért. valószínűtlen lett a világ és én is benne. egy hete fá a fejem és a nyakamon egy féltégált el lehetne tőrni, annyira be van állva. egy lajhár hozzám képest vadul tombol. gondoltam, ma megírom a bevezetőt, kivezetőt, anyámkínja, semmi extra, de képtelenség, semmi erőm és a kibassszoooott francia iskolába kell  mennem h olnap reggel, kelhetek 6kor, hogy vesse fel őket a gáz. iszonyatos dimenzióban megutáltam azt a helyet, lenyügöző, hogyan tud az emberben összedőlni egy világ. kiábrándultam az Atya Úristen angoltanáromból, meg az egész emberiségből. miközben a tanárok fennt kvaterkáznak és egymás seggét nyalják, illetve két sztrájk között felvesznek másfél millió pénzt, a diákokon fekete depresszió söpör végig, de azt hiszem, hogy ez senkit se érdekel. látom magunkon, hogy mi is befásulunk. az elején még aktívan szidtuk, meg akartuk változtatni, élveztük. mostanra apatikusan ülünk a helyünkön. én nem akarok apatikus lenni, de be kell látnom, azt a helyet én egyedül nem fogom megváltani. talán gyávaság, talán csak önvédelem, de tőlem ne várja el senki, hogy én ezt végig nézzem, nettó 80ért se. én ehhez nem adom a nevemet, de sajnos a lelkem egy tetemes részét már ott hagytam és arra most talán pont szükségem lenne. de sebaj, majd anélkül is megoldom. de most muszáj aludnom, különben sose élem meg a szerdát. ha azt sikerül, akkor már minden rendben lesz. úgy leírnám, hogy mi van bennem, az, hogy indokolatlanul tör rám a hányinger bizonyos szavak hallattán, vagy emberek láttán, leírnám, hogy látom az embereken, hogy milyen a lelkük, hogy nem tudok aludni, mert annyira fáradt vagyok, hogy fáj a legutolsó porcikám is, belülről, sugárzik a csontomból a feszültség. leírnám, hogy fogytam 3 kilót ezen a héten, hogy nem tudok enni, hogy elszívok egy csomag cigit naponta (kedves anyukám, kérlek ne ájulj el), hogy tudom, hogy túl sokat beszélek és egyáltalán nem kontrollálom, hogy mit, mert nem tudok összpontosítani a beszélgető partneremre (kivéve buborékra, de az is valami hihetetlen agykapacitást igényel tőlem). leírnám, hogy úgy érzem napjában tízszer, hogy egy lépéssel többet se tudok megtenni, lefekszem az utca közepén inkább. ezt mind, mind megírnám és még rengeteg dolgot, ami lefesti krónikus kimerültségemet, de nem áll össze, írni se tudok, csak szakdolgozatot, az egy külön nyelv, az az egy még megy. és a vicc az egészben, hogy lelkiekben semmi, de az ég adta világon semmi bajom, csak a fizikai állapotom olyan drámai dimenziót őlt, hogy kiszorít mindent. megyek, ovlasok sylvia plath-ot (kinek ma elolvastam Lesbos című versét(meg vmi mást is, de annak nem emlékszem a címére) és konstatáltam, hogy ehhez én most kevés vagyok). egyébként meg elolvastam ma rökpe 3/4 órában s.p életrajzát (jó részletes volt) és arra kellett jutnom, hogy van valami a neurotikus női írókban. lehet, hogy én is az szeretnék tulajdonképpen lenni? 🙂