nos, kevés kellemesebb dolgot tudok elképzelni, mint azt, hogy enyhe kellemes nyári (??) szellőnél ülök a gép előtt, épp egy jót beszélgetek a Kisdobossal (aki egy New York-i parkból wifizett épp) és pármai sonkát zabálok. tudjátok miért olyan zseniálisan finom a pármai sonka? attól, hogy olyan szép vékonyra van vágva, jobba nkijön az íze. szóval hurrá. az e gy külön dolog, hogy egész éjszaka csak hánykolódni fogok a túlzabáltságtól, de sebaj.

kellemesen bizárr dolog történt velem az előbb. varsói őrült barátném rám rontott MSNen, hogy most azonnal, ezt a lenygel mobilszámot, fontos, júj, hívjam fel. hát rendben. meg se néztem nagyon, gondoltam biztos vmi egetrengetően fontos, amit csak élő szóban lehet megosztani. erre felveszi egy férfi, akinek elég gyorsan megismertem a hangját, de egy ideig még játszottuk a hülyét. volt gimnáziumi francia tanárom volt az, az ultimate tanerő, aki olyan fontos szerepet játszott az életemben, hogy azóta se tudom azt az embert teljesen elfelejteni. szóval hát ő volt az, hehe, anyáztam is egy sort. kiderült, hogy valami osztálykirándulást akar szervezni pestre és ehhez kellek én, találjak magyar-francia kapcsoaltokat irodalmilag, meg tematikát, meg programot. még jó, hogy egész képzett lettem itten pedagógiailag. ettől persze nincs több magyar irodalmi ismeretem, de sebja, ennek a sztorinak nem ez a lényege. hanem az, hogy nesze annak, aki megkérdőjelezte az identitásom létezését, kérem szépen, hogy a francba legyen így az embernek kialakult és megkövesedett identitása, ha egyszerűen nem lehet lezárni bizonyos sztorikat, mert a múltnak esetemben megvan az a jó szokása (hál’istennek), hogy fogja magát és kísért. meg néha még meg vagyok spékelve sorsszerű találkozásokkal. perzse lehetséges, hogy az egész nézőpont kérdése.

na megyek, várnak rám a japán kertek (aztat fordítom épp, csak már kezdek kicsit álmos lenni).