micsoda élet van a blogomon, nagyon helyes, örök hála. nem szeretem a pangást.

a tegnapi napom annyira fárasztó volt, hogy ma alig tudtam felkelni, pedig relatíve sokat aludtam. most persze fordítanom kéne, csak effektíve próbálom már órák óta összeszedni magamat. apropó órák, az ellopott példányom helyett sikerült kölcsönkapnom egyet, szóval legalább folytathatom a sztorit, ahol kell. ez persze nem votl egy jó ötlet, mert megint virginia woolf mánia tört rám, az elmúlt másfél órát azzal töltöttem, hogy a nővére (vanessa bell festőnő) képeit nézegettem és informálódtam. ha tehetném most belevetném magamat woolf irományaiba, de erre momentán nincs időm, hehe. megtudtam, hogy patti smith is nagy virginia woolf rajongó. annyit lehetne és kéne olvasni. csak idő idő idő

tegnap volt az utolsó CETTes órám. vége. no more. nem hiszem el. nem kell több csoportterápiás szaron ücsörögnöm és buta emberek hibás angolásggal elkövetett fárasztó teóriáit hallgatnom. nem akartam oda járni. utáltam, mint a szart, bár életem legjobb tanárával ott találkoztam. meg az EBÉvel is ott találkoztam. és talán ha nem ennyire szar a CETT, akkor nincs EBE, nincs Egyetem Bomlasztó Egylet, nincs Zebegény és nincs egy csomó dolog. attól még a CETT nem jó és nem szeretem, de azt hiszem, hogy ezzel együtt, sokat köszönhetek neki, például azt, hogy felnőttem. na tessék nesze nektek véletlen, ami nincs. én véletlenül kerültem a CETTre, ugyan úgy, mint az összes többi ember az EBÉből. ha az a találkozás nincs, ha más szakra megyek, akkor mi lett volna? nem lennék most végzett tanár, nem tanítottam volna félévet, nem lettem volna David Bowie koncerten és még sorolhatnám. ambivalens az egész. ettől még utálom a CETTet, de úgy, ahogy az ember utálni tudja, ha esik. beletörődve, régi házasság, megszoktuk. nem lázadozunk, csak olyan szépen komótosan utáljuk. és talán kicsit szomorú vagyok, hogy most már nem lesz mit utálni. nem fogunk többet négyen egy szemináriumon ülni. lezárult egy korszak és ez mindig szomorú.

persze elindul ilyenkor mindig valami új. voltam ugyanis felvételizni. míg nem voltam biztos a folyamatban, míg nem mentem el legalább az írásbelire, nem akartam ide írni, mert a medve bőre és hasonlók. lényeg, hogy kinéztem magamnak a műszaki egyetem nemzetközi tolmácsképzőjét, minek lényege, hogy 3 nyelvről van szó, magyar és két idegen, értelemszerűen angol és francia. egy éves, heti 30 óra, meggebedés és rengeteg pénz, de ezután életem végéig tükörbe fogok tudni nézni (persze ki tudja, önbecsülésem furcsa dolgokat produkál néha). sokáig nem tartottam magamat ambiciózus embernek. sose éreztem késztetést, hogy másokon átgázolva önmegvalosítsak és karrierista nőként csak az legyen a fontos, hogy beszélgetőpartneremnek hány fontos beszélgetőpartnere van (erről van egy remek fejezet a Belle du Seigneur-ben, de erről most nem terjengek). engem mindig is az emberek érdekeltek, azzal beszélgetek és azt szeretem meg, aki érdekel, aki szeretnivaló, aki az idő nagyrészében teljesen őrült és kreatív. lehet, hogy összeférhetetlen és öntörvényű, de istenem, én is az vagyok. szóval nem voltak bennem nagy ambiciók. aztán ültem 4 évet egy olyan helyen, ahol soha nem várták el tőlem, hogy kihozzam magamból a maximumot, ahol soha nem voltak arra kiváncsiak, hogy mi van tényleg az agyamban és ahol hagytak leépülni, még akkor is, ha felismerték, hogy talán többre lennék érdemes. én nagyon kényelmesen elücsörögtem és elücsörgök életem végéig az szimplában pár fröccs fölött, de mostanra rám tört, hogy az agyamat használni is szeretném. végig gondoltam, hogy mihez értek, rájöttem, hogy úgy igaziból csak a nyelvekhez, akkor már miért ne értsek hozzá nagyon jól. az ELTE tolmácsképzőjét kilőttem, mert a fr tanszékvezető tanít ott és innentől kezdve az egész intézmény előttem diszkreditálva van (meg egyébként is, az ELTÉből láttam már eleget), aztán valahogy hajnali 3kor találtam ezt a nemzetközi tolmácsot, ami tudom, hogy képes lekötni az agyamat, amiben tudom, hogy vért fogok izzadni, ha felvesznek és tudom, hogy élvezni fogom. szóval ennyi.

maga a felvételi elég agyleszívó tevékenység volt, bár meglepően kedvesek voltak, elmondták, hol a budi, a büfé és a kvautomata, nyugodtan fáradjak ki, amikor jól esik. kaptunk két újságcikket, egyet angolul, egyet franciául (a többiek gondolom németül, mert én egyedüli franciás voltam. és a legfiatalabb is.), kb ugyan arról szólt, de nem egészen, ebből rittyentsünk egy darab szöveget magyarul, szintézis az anyád. a harmadik világbéli gyerekmunka annyira nem egy izgalmas téma, sűrűn anyáztam és többszőr szörnyet akartam halni, de aztán egy spontán energiahullámnak hála ( 😉 –> ez egy kikacsintás a szövegből, valaki majd veszi a lapot ) egészen megembereltem magamat és nagyon fájdalmas és fárasztó agymunka árán odabiggyesztettem vmi szöveget, ami logikailag kifogástalan, ellenben egyáltalán nem tudok magyarul. ez ugyan nem új jelenség, de azért furcsa volt azzal szembesülni, hogy az angol szöveget az agyam automatikusan franciára fordította és nem magyarra. egy rohadt mondat összepakolásával rengetegt szenvedtem, miközben próbáltam ügyelni, hogy ne kövessek el túl sok helyesírási hibát (el lettem látva rengeteg jótanáccsal, amik csak úgy tolongtak az agyamban). ezek után két irányított fogalmazást megírni már tiszta piskóta volt, bár a legutolsónál (a franciát hagytam a végére, mondván, hogy franciául többnyire mindig tudok), már egészen érdekes dolgokat produkált az agyam, angol kötőszavak usztak be a francia szövegembe és már megfeszültem és kigguvadt a szemem, mire ezeket nagy nehezen kiírtottam a szövegből. szóbeli júni másodikán reggel korán, tuti fix, hogy össze fogom magamat fosni tőle, olvashatok napilapokat, mert újságcikk van ott is, valami akutális kérdésből. tajékozottságom eléggé a nullán van, szóval külpolitikailag azt hiszem kicsit fel kéne frissitenem tudásomat.

miután 3 óra agyzsibbasztás alatt kiestem, mint egy darab kő, az ajtón, mentem fórum találkozni a Humorkával. kfiejezetten kellemes találka volt és egy régi álmom megvalósult, úgy vártak, hogy a piám az asztalon volt. az mondjuk mellékes infó,  hogy éppenséggel nem akartam inni, de később kiderült, nekik volt igazuk, mert egészen összeszedtem magamat és képes voltam még hajnali f2ig válogatott társaságban fosni a szót, majd olvasgatni egy kis órákat. most meg itt ülök és hú de nem csináltam még semmit, de mindjárt megtáltosodok, érzem én.

furcsákat álmodom, olyanokkal, akikkel nem kéne. vagy azért nem, mert nem az én életem és nem tartozik rám és egyébként is, mit keresek én más éltében álmomban? másrészt ha esetleg a saját életem, akkor meg annyira kezelhetetlen dolgokat hoz fel a tudatallatimból, hogy ennél talán a elfojtás is jobb taktika lenne, mert csak ülök benne a káoszban és pislogok nagyokat, hogy történjen valami. tegnap hallottam egy jó szót : kognitív disszonancia redukció. azért nem semmi szakszó, hö? csak onnan jutott eszembe, hogy nekem pontosan erre lenne most szükségem. ha az összes sztorimnak a végére tudnék járni, már megtettem volna, de nem rajtam múlik.