tegnap kissé lepukkantam.

nem tudom feltűnt-e, de az ember élete nagyobbik felét meneküléssel tölti. menekül az idő elől, a gyász elől, a keserű emlékei elől. szolárium, cigaretta, alkohol, drog, szex után nyúl, hogy egy kicsit kilépjen az időből, hogy egy kicsit elfelejtse, hogy folyton menekül. persze ez egy elég negatív elmélet, de talán van benne valami.

október óta hajtottam mint egy barom. most álltam meg először. jól elmentem párizsba, ahol szembesítettem magamat rengeteg ismert és ismeretlen lelki katasztrófával, majd itthon gyorsan próbáltam mással foglalkozni. ettől egyetemi teljesítményem egészen megnőtt, kapcsolatom meg majdnem tönkre ment.

aztán most itt a leállás, egészen keddig. semmit se csináltam, csak aludtam és idióta számítógépes játékok előtt lobotomizálódtam. hát persze, hogy utolért az összes párizsi ismert és ismeretlen lelki katasztrófa. ez tegnap estére már egészen kellemetlen dimenziókat öltött.

nem az a rémes, ha valaki, akit ismersz, ki van akadva. az a rémes, amikor csak úgy, félvállról tesz egy utalást valami szörnyűségre. mert ilyenkor tudod, hogy már mindegy, az élete megváltozott, a tragédia szerves része lett az embernek, te meg hirtelen elveszítettél valamennyit az anno oly vidám, oly szellemes és optimista barátodból. legalább egy tucat ilyen utalás volt azalatt a másfél nap alatt, amit párizsban töltöttem. tegnap kénytelen voltam foglalkozni velük.

nem tudtam mit kezdeni magammal, más se tudott mit kezdeni velem, elolvastam inkább 120 oldalt egy könyvből.

mára kicsit jobb. ma már csinálok is valamit, igaz csak egy órát tartok egy szem magántanítványomnak, de már az is valami.

pocsék egy érzés volt a tegnap este, de alapvetően örülök, hogy én legalább meg tudtam kicsit állni és inkább szembesültem a bajaimmal, mintsem az idők végeztéig hajszolom magamat.