vannak kísérteties dolgok.

ilyen például az, amikor az ember leírhatatlan szellemi fáradtságban szenvedve olyan gyöngyszemeket gyárt, hogy

"le akarsz nyugtatni, Tompa Mihály?" –> (fordítás) "you wanna have me sedated, you fucking Ramones"

és hirtelen eufóriája elmúlásával nem tudja eldönteni, hogy most ez az év fordítási bravúrja, vagy csak simán egy fogaskerékkel kevesebb van már az agyában.

a másik az, amikor nem elég, hogy a fordított szöveg életre kel (hisz mind életre kelnek, még azok is, melyeknek nincs rendes alanyuk vagy állítmányuk, szegények, órákig, napokig kísértik a fordítót, de hónapokkal  később is vissza tudnak jönni, mint valami szintetikus drog mellékzöngéje), szóval nem elég, hogy a fordító benne él már a szövegben, de hirtelen rádöbben, hogy a bizonyos karaktereket tényleg ismeri, mozdulataikról rájuk ismer, olyannyira tisztán látja a helyzetet, mintha ott állna, már csak azért is, mert ténylegesen ott állt anno, és ez valami brutális pervezióval önti el, hisz ő már nem csak fordítja azt a szöveget, hanem tulajdonképpen az ő élete is kicsit ott van, a saját életét is bedigizatálja bérmunkásként valakinek másnak az élete művébe.

avagy miért (ne) vállaljunk ismerős szellemi termékének fordítását.