no, most nem fogok semmit se szapulni vagy épp isteníteni, hanem írok egy jó kis békebeli blogbejegyzést életemről és érzéseimről.

mostanábban sokat beszélgettem mindenféle emberekkel, újabbakkal, és régi barátokkal is. sokat beszélgettem blogolásról is, idegenekkel, és ismerősökkel. nem biztos, hogy össze tudnám foglalni így hirtelen a sok rengeteg elhangzott információt, de tény, hogy egyszer csak úgy döntöttem, leveszem a wiwről a linket a blogom felé. míg sokszor ismertek meg onnan emberek, és sokszor hangzott el a "igen, tudom, olvastam a blogodon" mondat, mára valahogy megint a valós élet, és a valós beszélgetések lettek megint fontosak, nem pedig a virtuális információáradat. ahogy buborék is megjegyezte, másképp írok blogot. valóban, eltűntek a konkrét emberek, hisz azt az embert se kódoltam be, akivel lassan 3 hónapja együtt élek. nem mesélek már görbe pesti éjszakákat, vagy hülye egyetemi témákat. talán azért, mert nincsenek már görbe éjszakáim, és megszűnt számomra az egyetem. helyette kritikákat írok, meg a fordításról osztom az észt, néha elég alaptalanul. lényeg, mi lénye, ez a blog átalakul, és még nem tudom, hova tart. de ennyi belefektetett energia után nem fogom kilőni, az tuti, meg lehet nyugodni.

no. szóval ez volt az egyik téma. más témák érintették a párkapcsolatokat és azok hiányát, illetve azok fokozatait. ma 6 órát tőltöttem a Színésznő társaságában, akivel nem tudtuk mire vélni megmagyarázhatatlan viszolygásunkat a MI emberektől. kifejtem. MI ember az, aki egy párkapcsolatban van, és innentől kezdve elfelejti az egyes szám használatát, csak MI-vel tud magára utalni. MI bevásároltunk, MI voltunk anyámnál, MI menstruálunk, MI ezt szeretjük, és MI azt utáljuk. több alverziója van a dolognak, az egyik, amikor az ember nem tud kettesben találkozni adott illetővel, mert a legidétlenebb helyekre is magával rángatja partnerét (legyen az sorozatnézős lányparti vagy rituális baráti hétvége a hegyekben). szegény partner lehet bármilyen szimpatikus, a puszta jelenlétét csak agresszióként lehet megélni. a másik verzió az, amikor az illetőnek van annyi jóérzése, hogy nem hozza el a partnert az intim baráti kocsmázásra , viszont csak róla tud beszélni, így végülis édes mindegy, hogy a partner fizikailag jelen van-e vagy sem. szóval a Színésznővel ezt ki nem állhatjuk. talán azért, mert mi sosem viselkedtünk így párkapcsolatban, sőt, kifejezetten felháborodnánk, ha partnerünk igényelné, hogy vigyük el a rituális csajpartikra. ennél közelebb nem kerültünk a megoldáshoz, szóval ha valakinek vannak tippei, ossza meg velem.

szóba jött az is (és ezt lehet, hogy korábban említettem, de lehet, hogy csak akartam), hogy most épp egy új életfázisba léptünk páran. az egyetemet vagy épp most fejezzük be, vagy otthagytuk, vagy leszarjuk. közben elkezdtünk dolgozni, elköltöztünk otthonról, ne adj isten új párkapcsolatba kerültünk. szembesültünk azzal, hogy az élet nem csak ködös irodalomelméletről szól, hogy a számlákat valamiből be kell fizetni, hogy ez a valami nem részeges világmegváltás és versírás, illetve, hogy egy párkapcsolat alapja nem a szentélyemelés és lovagi torna, mint ahogy azt gimnazista korunkba tudni véltük. azaz páran szembesültünk. és itt két dolgot említenék meg: az egyik az, hogy ez a szembesülés nem a világ legegyszerűbb dolga. ugyanis simán előfordulhat, mint ahogy velem is, hogy az ember akár félévig sem ismer rá tulajdon életére, és csak foszlányokban találja meg megszokott támaszpontjait. ha egyszerre sok új változás jön, akkor az ember rendszere bizony lefagy, és sokáig tud tartani, míg megint kiépít valami rutint, igazít egyet az értékrenden, és végre elkezdi megint élvezni az egészet. én személy szerint most haladok rohamos léptekkel az élvezet felé. a másik dolog, hogy csak páran tartunk még itt, amivel persze nincs semmi baj, hisz mindenki a saját tempójában halad, viszont jelentős kommunikációs problémák merültek fel. én ugyanis teljesen képtelen vagyok jelenleg beszélgetni egy olyan emberrel, aki mondjuk még mindig a lovagi torna és a versírás színtjén van (amiért egyébként nem hibáztatom, hisz ki a francnak van kedve szembesülni a számlákkal). egyszerűen megszűnt a közös nevező, hisz bár értem, miről beszél, nagy ívben teszek rá, az új dolgok ugyanis annyira  lekötnek, és felizgatnak. mielőtt még bunkóssággal vádolnának, megjegyezném, hogy az általam meginterjúvolt, már dolgozó, úgy mond tovább lépett emberek mind ugyanezt érzik. mi legalább jól elbeszélgetünk, de ettől persze lehetünk bunk mindnyájan.

szóval körülbelül ezek a vonalak határozták meg elmúlt pár hétnyi beszélgetéseimet, illetve természetesen párkapcsolatom fantasztikus mivolta, de ezt  nem kötöm az orrotokra, na meg a fűtés keserű hiánya, de erről majd máskor, ha kicsit idegesebb leszek.