tegnap egészen furcsán alakult az estém, bár ezen már nem lepődtem meg (mint ahogy a múltkor azon se lepődtem meg, hogy engem pécézett ki magának a hosszú barna hajú ártisztik beütésű lány, hogy elmesélje a lehetetlen szerelmét az erkélyen röpke másfél órában, igen, teljesen ismeretlenül). 

a gödörben ücsörögtem muchachával, ahol meglepően kevesen voltak, majd hirtelen egy telefonhívás teleportált minket a székely mihály utca legrémesebb házába, ahol nem vicc, még kaputelefon sincs, meg persze vakolat se, ellenben a szomszédok nem szólnak semmit, ha 8 ember a gangon fröccsözve franciául üvölte kommunikál a mellette állóval.

a helyen másfél két éve nem látott kedves emberek vártak és persze régi szép anekdóták és új pletykák. a tervezett fél óra helyett három és felet maradtam, (szándékosan) megfeledkezve tudatos absztinenciámról.

hajnali 1-kor 4 pohár rosétól erős vagyok és bátor, a király utcában csoszogok vissza a gödörnél hagyott biciklimhez, amikor hangos klafogásra leszek figyelmes, egy ismeretlen lány fut mögöttem, gondolom, biztos el akar futni mellettem balettcsipőben, hát elengedem, de erre megáll mellettem, és odafordul:

– te hova mész?

– a gödörbe.

– az jó! én elvesztettem a barátaimat.

és jön mellettem szótlanul. egy idő után bátortalanul megkérdezem, hogy valami baj van-e, mire elkezdi ecsetelni, hogy ő a merlinbe megy, és nagyon pisilnie kell, és múlt évben a szimplakertben ellopták a biciklijét, mert nem kötötte le, és szerintem a tapolcai piacnál közelebb tudna-e jó városi biciklit venni.

bevallom, ez engem is meglepett, főleg, amikor a király utca végén elbúcsúzott és tovább klaffogott a merlin felé. nem tűnt különösebben részegnek, leginkább teljesen indokolatlan és buta volt, de túl sok vizet nem zavart.

itthon egy csokor lufi várt az előszobában. szeretem az ilyen estéket.