egy éjszakába nyúló beszélgetés kapcsán megfogadtam, hogy a blogomban lehetőleg nem a munkámról fogok beszélni, ezért most két remek sztori közül a kevésbé "munkait" válsztanám, ami röviden csak annyi, hogy egy házibuliban egy svéddel (aki magyar, de ez most szinte lényegtelen) beszélgettünk a szinkrongyártásról. elmesélte, hogy svédországban hogy megy ez, hány lektor van, mennyi idő és mennyi pénz (értelemszerűen sok), majdnem sírva fakadtam. aztán elmondtam, hogy itthon hány lektor, idő, pénz nincs, erre ő fakadt majdnem sírva. 

az ilyen beszélgetések csak azért jók, mert legalább valaki megerősíti azt a józan érzésemet, hogy ez így nem normális. nem mintha ettől bármi is változna.