a minap elmentem három lelkes végzős gimnazistával, hogy a sulijuk által szervezett szakmák napja keretében meséljek nekik a tolmácsolásról és a fordításról.

nem is annyira az a lényeg, hogy mi hangzott el ezen a beszélgetésen, hanem inkább az, amire rájöttem közben.

az első egy órát a szakma szidásával indítottam, árnyaltan ugyan, de felhívtam a figyelmüket az összes lehetséges buktatóra, a monotonitásra, a kiszolgáltatottságra, a fáradtságra, mindarra, amit az elmúlt pár évben itt is rendkívül jól ki bírtam fejteni.

aztán egyszer csak észbe kaptam, hogy talán mégsem így kellene bátorítani a bizonytalan jövő előtt álló lelkes ifjakat, és hirtelen elementáris erővel tört ki belőlem az átszellemülés, hogy mennyire szép és jutalmazó tud lenni, amikor az ember végre befejez valamit és tudja, hogy ezt mind ő csinálta és szentül meg van győződve, hogy ezt rajta kívül senki se tudta volna megcsinálni (persze józanabb perceimben nincsenek ilyen tévképzeteim, de három nap nem alvás után az ember már azt hallucinálja, ami éppen jól esik). felemelő érzés, amikor az ember nap mint nap kénytelen az agyát használni, nem pedig üveges tekintettel előre begyakorlott mozdulatsorokat hajt végre. igaz, sosem végeztem más munkát, de nagyjából el tudom képzelni, mivel néha a fordítás is eljut a favágás szintjére, üres sablonokba másolok neveket és adatokat, ezt nem nevezném éppen szellemi munkának, és higgyétek el, ilyenkor szenvedek.

akkor azonban egyáltalán nem szenvedek, sőt, kifejezetten jól érzem magam, csak ezt sajnos elfelejtem ide lejegyezni, vagy akár a barátaimmal megosztani, hogy mennyire remek érzés, amikor azzal hívnak fel, hogy rengeteg munka van és rám gondoltak és ha szeretnék, még választhatok is, mert sajnálják, ez most nem fog jól fizetni, akkor legalább csináljak valami olyat, ami érdekel. értékelem, mert tudom, hogy másnak odabasszák a maradékot, hogy boldoguljon vele, ő pedig hálás, hogy egyáltalán kapott valamit, míg én kis időzítéssel és átgondoltsággal megtehetem, hogy 4 hónap megfeszült munka után 3 hét szabira menjek és akkor kezdjek el újra dolgozni, amikor akarok. örülök, mert ez azt mutatja, hogy nem hiába törtem magam az elmúlt két évben, nem hiába kapaszkodtam elszántan ebbe a szakmába, minden pofára esés és egyéb malőrök ellenére.

és bevallom, annak is örülök, hogy bár hosszú távon mindenki agyára fogok menni, de minden beszélgetéshez hozzá tudok szólni, mert történetesen épp fordítottam róla valamit nem is olyan nagyon régen. mert lássuk be, a fasz se olvasna utána az ebolának, ha nem kellene, viszont, mint alapvetően a világon minden, ez is egy érdekes téma tud lenni.