na szóval a születésnapomra Hubbie elvitt Parmába. azért oda, mert már többször nagyon közel voltunk ehhez a városhoz, de valahogy sosem sikerült eljutnunk oda, ezért már némiképp misztikus mértékeket öltött a dolog.

nem tudom az mennyire jött le rólunk eddig, de alapvetően nem vagyunk nagyon szervezett utazók, simán elindulunk városokba csak azért “mert szimpi”, térképünk vagy útikönyvünk is csak ritkán akad, Rómában első alkalommal például majdnem elfelejtettük megnézni a Sixtus-kápolnát, pusztán azért, mert nem jutott eszünkbe, hogy olyan is van (aztán azért kapcsoltunk időben). talán szintén ismeretes, hogy egyszer azért kötöttem ki Koppenhágában, mert felhívott egy barátnőm, hogy kinyomozta, hogy ott van egy Vespasianus mellszobor, amit ő mindenképpen meg akar nézni. szóval Pármába is alapvetően azért mentünk, mert nagy rajongója vagyok a helyi specialitásoknak (sonka és parmezán), és mert ami Olaszországban van, nem lehet rossz.

Párma maga nagyon kellemes kis város, de lássuk be, tényleg egy kis város, szóval nem lehet benne napokig várost nézni, annál inkább lehet mindenféle tereken és parkokban ücsörögni és fagylaltozni. ennek megfelelően időnk nagy részét egy parkban töltöttük, amiben hihetetlen élet zajlott, mindenki oda járt kávézni, kocogni, gyereket és kutyát legeltetni és engem nagyon pihentetett, hogy órákon át néztem az őslakos macskák, a bevándorló galambok és a sétáltatott kutyák között kibontakozó konfliktusokat.

természetesen lelkiismeretesen fogyasztottuk a helyi specialitásokat, így valószínűleg több sonkát és parmezánt ettem 3 nap alatt, mint egész életemben. feltűnt, hogy szintén helyi specialitás a lóhús, minden étteremben lehet kapni lóból készül “pestót”, ami leginkább tatár bifszteknek tűnt, de annyira nem bámultam, mert alapvetően nem rajongok a nyers húsokért. viszont szinte biztos, hogy helyi jellegzetességről van szó, mert láttam külön lóhússal foglalkozó henteseket is.

voltam bicikliboltban is, ami elég vicces volt, mert a hely úgy nézett ki, mint egy nagyobb autószerelő műhely, mindenhonnan biciklik lógtak. a bejárat előtt ült egy 75 éves faszi egy sámlin és amikor megpróbáltam bemenni, rám üvöltött, hogy “di me che”. erre én megpróbáltam elugrálni rossz olaszsággal, hogy versenybicikliket szeretnék nézni. mivel ezt nem értette, beüvöltött, hogy Georgio. Georgio kicammogott, ő már csak 70 éves volt, de szintén nem értett engem, így tehát Dante segítségét kérte, aki talán csak 50 éves lehetett és egész jól tudott angolul. amikor végre megértették, hogy mit akarok, hirtelen előkerült öt-hat csodaszép 70-es évekbeli darab, meglehetősen jutányos áron. kicsit elbámészkodtam, amikor felfogták, hogy tudom, hogy mi az a szingós gumi, akkor még extra darabokat leszedtek nekem, de sajnos nem volt köztük olyan, ami megérte volna a macerát, hogy haza hozzam repülővel, de talán egyszer majd autóval elmegyek beszerző körútra (addig meg felfejlesztem a biciklivel kapcsolatos olasz szókincsemet).

egyébként nem csak Parmában voltunk, hanem meglepően sok helyen. Pestről Bergamóba érkeztünk, ami Milánó mellett található. Bergamo nem afféle Beauvais, nagyon kellemes és izgalmas történelmi városka, aminek két része van, a felső és az alsó város. a felső város értelemszerűen a hegyen található, bazi vastag városfalak védik, legkényelmesebben siklóval megközelíthető. a fenti rész nem nagyobb a várnegyednél és hasonló hangulatú, középkori kis sikátorok kanyarognak mindenfelé, közepén egy terecskével, ami jó olasz szokás szerint teleépítettek mindenféle templomokkal.

innen átvonatoztunk Milánóba, ahol szégyen gyalázat, de a központi pályaudvar gyakorolta rám a legnagyobb hatást. nem tudom, ki építette ezt a focipálya méretű monstrumot, de határozottan kicsinek éreztem magamat a legalább 20 méter magas csarnokban, ahol a kisebb oszlopok is nagyobbak voltak mint a nappalim. mindehhez pedig ultramodern üvegliftek és mozgójárdák és egy olyan nyilvános wc, amilyet legfeljebb Tokióban tudnék elképzelni, külön beléptető rendszerrel, 50 fülkés női szakasszal, ha az ember bezárja az ajtót, kis piros lámpa világít kívül, mint a parkolóházakban. a budi természetesen lehúzza és fertőtleníti saját magát, a kézmosófolyadék pedig hab formájában jelenik meg az ember kezén, esküszöm, boldogan dobáltam be az egy eurót a beléptető rendszerbe. ezek után a milánói dóm már nem hatott meg annyira, pedig a gótika nem annyira jellemző az olaszokra és akár üdítően is hathatott volna rám ez az építészeti stílus a sok aranyozott hasú barokk angyalka után, de egy szuper szobron kívül nem tudott igazán lekötni a dolog (fotók később).

visszafele Bologna mellől indult a gépünk, így ebben a városban is eltöltöttünk pár órácskát. ez már határozottan jobban tetszett, leginkább azért, mert azon a részen, ahol mozogtunk, minden ház árkádokra épült, így a járda tulajdonképpen fedett. ez Hubbie szerint nem igazán szerencsés, mert nem látsz ki alóla rendesen, én viszont nagyon hangulatosnak találtam, és el tudom képzelni, hogy milyen kellemes lehet a nyári kánikulában végig árnyékban sétálni. a főtér számomra lenyűgöző példája volt az élő városrendezésnek, remekül végig lehet rajta követni a város kialakulását. adott egy négyzetes tér, szép szimmetrikus házakkal, városháza, bazilika, főtér, galambok. aztán egyszercsak van a közepén még egy torony, mert miért is ne, meg a sarokban feltűnik még két másik torony, az egyiket félbehagyták, lehet, hogy elrontották, vagy talán ledőlt, mindenesetre tőle 20 méterre ott ágaskodik egy másik. pár lépéssel odébb egyszer csak az egyetem egyik épülete állt, amit 1088-ban alapítottak, de mondanom se kell, hogy ebben is üvegliftek száguldanak össze-vissza. természetesen ehhez még hozzá jön kis millió kávézó terasza, pár tonna bicikli és mindenfelé vakuzó japán turista és szenegáli kopivocs árus.

innen már csak Forlíba kellett eljutnunk, ami viszont tényleg a helyi Beauvais megfelelője (azoknak, akik nem jártak ezen a fantasztikus francia reptéren, elárulom, hogy az egész olyan, mint egy üvegház a legelő közepén, a tehenek mellett begyalogolsz a fapadairedre, még csoda, hogy nem te viszed a bőröndödet kézben. könnyű elképzelni, hogy milyen lehetett az utasszállító repülés hőskora). annyi különbség azért volt, hogy a bunkó franciák helyett itt normális árfekvésű bár várja a koffeinre kiéhezett utazókat és ami ennél is meglepőbb, egy pizza automata, ami, nem csalás, nem ámítás, két és fél perc alatt süt az embernek egy teljesen elfogadható minőségű margherita pizzát pottom 5 euróért. mondanom se kell, hogy ezt ki kellett próbálnunk, álltunk a gép előtt, mint valami ősemberek a villanykapcsolóval, és a kis ablakokon követtük végig, ahogy a gép összegyúrja, kilapítja, megkeni és megsüti a tésztát, majd egy karton tálcán kiadja, valóban két és fél perccel később. (fotókat természetesen készítettünk).

az olaszok pedig olyanok voltak, mint mindig, hangosak és vidámak, segítőkészek és ápoltak, és mint mindig, úgy éreztem, hogy annyi mindent tanulhatnánk tőlük, ami az élet apró élvezeteit illeti.