van nekem egy “Ppelenka Sisterem”, ezt a kifejezést mi találtuk ki a Színésznővel, gyakorlatilag azt jelenti, hogy születésünk óta ismerjük egymást, igaz, csak papíron, de életünk olyan sokszor keresztezte a másikét és olyan változatos helyeken, hogy lassan könyvet kéne írni belőle, és azt nyomni az érdeklődök kezébe, amikor ártatlanul megkérdezik, hogy “ti honnan ismeritek egymást?” (“honnan nem” a leggyakoribb válaszunk).

biztos kicsit túlmisztifikáljuk, de életünk gyanúsan hasonlóan szokott alakulni nagyjából hasonló időben, egy egyetemre jártunk, egy szakra, majd egy helyen dolgoztunk, majd valamiért ugyanakkor gondoltuk azt, hogy nekünk fiatalabb pasival kell járnunk, majd ugyanakkor sikítottunk fel, hogy talán mégse kellene, ugyanakkor akartunk belépni a pártba (mindegy is, hogy melyikbe), majd ugyanakkor ábrándultunk ki az egészből. véletlenül mind a ketten ugyanabból a számunkra ismeretlen társaságból választottunk párt és ugyanabba a 10 utcából álló kerületbe szerettünk bele, és még sorolhatnám.

szóval ha nem lennénk jóba, akkor már ijesztő lenne az egész. van még egy kísérteties adottságunk: mindketten döbbenetesen hülye és látványos baleseteket szoktunk szenvedni. így amikor a Színésznő alatt beszakadt az elkorhadt moló és végigzúzta a vádliját, gyorsan leestem a keleti főlépcsőjén, hogy én is mélylilában úszó lábszárral mutatkozhassak. szinte ugyanazon a napon, két egymástól több száz kilométerre lévő rendezvényen sikerült elvágódnunk némiképp ittassan (én egy várfalat hagytam ki a számításaimból, ő egy balatoni töltést) , és bedagasztanunk a térdünket. és most, amikor én hétvégén feldagadt mellkassal ügyeletre rohangálok, a Színésznőt a főnöke vitte be taxival az Uzsokiba, miután az én barátnémat munkába menet elütötték a bicikliúton. diagnózis: mellkas zúzódás (szerencsére semmi komolyabb).

mondom én, hogy ijesztő.