na végre alkalmam nyílik végre rendesen írni, nem két határidő vagy költözés között vagyok.

az a helyzet, hogy a dolgok kezdenek helyre rázódni, és bár továbbra sem tudom, a ruhatáram nagyobbik része pontosan hova tűnt, ez annyira nem is izgat (ebben a melegben egyébként is minek ruha).

a pár héttel ezelőtti munkahelyi kiborulást követően meglepően gyorsan nyugodtam meg és tisztán látom magam előtt azt a pillanatot, amikor azt tudtam mondani, hogy “le vannak ezek szarva”, és ezt tényleg így is gondoltam.

ebben bizonyára nagy segítségemre van a két másik munkaadóm, akik nem cseszkurálnak semmivel, időben és jól fizetnek és érdekes munkákkal látnak el (most már szinte biztos, hogy záros határidőn belül a természetfilmek nagyasszonya leszek). ennek kapcsán sikerült rádöbbennem, hogy mennyire kikészített az előző munkaadó, aki papíron 30 napra fizetett, gyakorlatilag mindig késett egy hetet, a 11 órás határidőt olyannyira komolyan vette, hogy 10-kor már vidáman hívtak, hogy mi van már a szöveggel és alapvetően lehangolóbbnál lehangolóbb témájú dolgokat adott egyre kevesebb pénzért. ezt akkor persze mind nem érzékeltem, csak azt, hogy rettegve alszom el és kelek fel, idegbetegen csapkodok és úgy félek a határidőtől, mintha az életem múlna rajta.

amióta (hála nekik) nem kell nekik dolgozni, egyrészt átláthatóbb a pénzügyi helyzetem, megjavult az emésztésem, visszatért az életkedvem és mily meglepő, jobb minőségű szövegeket adok le. amikor most szombat reggel várt egy munka hétfő délutánra, a szöveget viszont nem sikerült megnyitnom, egyáltalán nem kaptam szívbajt, hanem higgadtam megírtam, hogy ez így nem fog menni és csodák csodája, a válasz nem az volt, hogy az én hibám, hogy nem ellenőriztem a szöveget abban a minutumban, hogy megkaptam, hanem ők kértek elnézést és érdeklődtek, mikorra leszek kész. és a két email között ugye eltelt a hétvége, én pedig teljesen nyugodt voltam és eszembe se jutott pánikolni azon, hogy akkor most mi lesz, kirúgnak-e vajon.

persze az élet nem csak a munkáról szól, bár ha visszaolvasom ezt a blogot, néha magamat is meglepem, mekkora szerepet játszik a hétköznapjaimban a munka-related stressz.

szintén jó érzés, hogy úgy érzem, sokkal jobban kezelem a munkaidőmet, és ami a legfontosabb: végre ki bírom kapcsolni az agyamat. ebben sokat segít a biciklizés, ami szeretnék rendszeresebben űzni, idáig kétszer sikerült elmennem edzőkörre, mind a kétszer megvolt a kitűzött 20 kilométer, viszont második alkalommal kegyetlenül szétestem a melegtől, ezért többször megálltunk és nem tartottuk az előírásos 20 kilométeres minimum sebességet. ma újra neki futok, megpróbálok később indulni, hátha addigra csillapodik valamit a kánikula.

egy szó, mint száz, még ebben az óriási kuplerájban is, ami jelenleg az életem, sokkal jobban érzem magam, mint a korábbi kispolgárias rendecskémben. azt hiszem sikerült megint abszolválnom a felnőtté válás egyik fontos szakaszát és megtanultam végre helyén értékelni a munka, a szabadidő és a testmozgás jelentőségét.