tegnap éppen hisztérikus állapotban ültem a kiadóban, és fennhangon üvöltöztem muchachának és a Színésznőnek, hogy én márpediglen enni akarok, plussz kilók és minusz pénzek ide, vagy oda. amikor már jó 10 perce döntésképtelen voltam, hogy most akkor egyek, vagy ne egyek, a szomszéd asztalnál egyedül ülő hosszú hajú srác egyszercsak átszólt hozzánk, hogy ő nem akar beleszólni, de ő csak a felét bírja megenni a tarjás szendvicsének, szívesen felajánla a maradékot.

aztán rájöttem, hogy egy volt francia szakos csoporttársam az.