tulajdonképpen azt hiszem az van, hogy amikor az ember híres és/vagy érdekes emberek életrajzát olvassa/hallgatja, akkor mindig kiderül, hogy adott ember fiatalkorában cipőpucolásból/újságkihordásból/danielle steele regények fordításából élt, ebből fizette az albérletét, ebből vette meg első számítógépét, vagy ezzel a pénzzel élte túl az első hónapot new yorkban. aztán feltalálta a neutronbombát/a swatch órát, vagy írt egy könyvet/rendezett egy filmet, esetleg alapított egy gyorsétteremláncot/közösségi honlapot.

fiatalkori viszontagságai innentől kezdve vicces anekdotaként élnek a köztudatban, hisz mind tudjuk, hogy madonna kénytelen volt kukázni, mielőtt divatot csinált az összenőtt szemöldökből.

ezen jókat nevetünk, meg talán elgondolkodunk, hogy lám lám, miből lesz a cserebogár, gazdagnak/sikeresnek/szépnek nem kell születni, azzá is lehet válni. ez a lényege a self-made man modern mítoszának is, ami arra késztet minket, hogy elhiggyük, belőlünk is lehet még valami.

hát jó. én elhiszem. tényleg, hiszek abban, hogy belőlem még lesz egyszer valami. az még nem tiszta, hogy mi, de valami biztosan. szóval ha lehetne, szeretnék szintet lépni, szeretnék a kettes szintű nyomorgó senkiből hármas szintű esélyes senkivé avanzsálni.

és akkor majd én is vidáman röhögcsélek, amikor azt mesélem  a klubban egy pezsgős pohárral a kezemben, hogy én abból éltem, hogy éjszakánként utazós műsorokat fordítottam szakmányban éhbérért.