most akartam volna ide írni valami szellemesen szenvedőset, hogy jaj, jaj, már megint 12 óra melót lehúztam egy húzamban, lefordítottam egy fél könyvet, írtam instrukciókat kínaiaknak, és feliratoztam egy órányi film anyagot, de az az igazság, hogy én ezt valójában élvezem.

hívhatjuk munkamániának is, vagy magyarázhatjuk akármilyen kiskori frusztrációval, lényeg, a lényeg: szeretek dolgozni.

és nem csak szeretek, de meg is őrülök, hogy semmi dolgom és sorvad az agyam.

nekem ez kell, hogy kifolyjak a saját fülemen nap végére, hogy már azt se tudjam, miket beszélek, hogy zsibbadjon az agyam és keveredjenek benne a nyelvek. nem tudom miért.

talán ugyanazért, amiért szeretem igazán átérezni az érzelmeket, szenvedni, ha valami fáj, ugrálni, ha valami feldob, üvölteni, ha valami dühít. mert ilyenkor érzem igazán, hogy élek és nem egy szürke árny vagyok a sok közül.

más elméletek szerint nem nőtt még be a fejem lágya. kérdés, hogy így 27 éves koromra van erre még esély és hogy egyáltalán szeretném-e, ha hirtelenjében megfontolt és visszafogott lennék.

biztosan jobban igazodnék a társadalmi normákhoz és hirtelen mondhatnánk azt is, hogy könnyebb életem lenne, de az az igazság, hogy nekem rendkívül könnyű életem van, mert a sok üvöltés, ugrálás és szenvedés meghozta a gyümölcsét és pontosan olyan az életem, amilyennek én alakítottam.

érdekes, hogy ezeken a dolgokon legutoljára kb 6-7 éve gondolkodtam el. talán végigjártam valamilyen utat, vagy ki tudja. mindenesetre jól érzem magam most így, és ez jó.

istenem, születtem volna hülyébbnek.