tegnap végre rászántam magamat, hogy folytassam az edzéstervet, ami alapján még két alkalom lett volna az 5 kilométerig. elkezdtem futni, kivételesen nem éjszaka mentem le, hanem délután, a szép napsütésbe. (egyébként nem azért szeretek éjszaka futni, mert perverz vagyok, hanem mert akkor nincs senki az utcán és kevésbé érzem úgy, hogy egy trampli elefántként mindenki engem bámul).

az első 15 perc annyira jól ment (igaz, a szokásos tempómnál valamivel lassabban), hogy úgy döntöttem, nem tartok szünetet, úgyis csak egy percet kellett volna sétálni a két blokk között, az meg mire lenne jó.

szóval futottam tovább, majd egyszer csak kitaláltam, hogy talán ez a legjobb alkalom, hogy megpróbálkozzak a bűvös öt kilométerrel.

mikre nem jó, ha az embernél van egy okostelefon, mert pár pittyegéssel később máris beállítottam, hogy szóljon, ha  elérem az öt kilométeres célt.

végül el is értem, igaz, az utolsó kilométeren már eléggé meg akartam halni, és végül nevetségesen lassú lettem, de nem álltam meg, és ez volt a cél!

nagy vidáman hazajöttem, elújságoltam pár embernek a hírt, euforikusan nyújtottam és főztem egy adag sajtos-tésztát, majd meglepetésszerűen elájultam a fáradtságtól. (aztán feltámadtam és azért elmentem a jelenbe vidámkodni Zosiával és a Kártyással, ráadásul mindezt biciklivel tettem (a menést, nem a vidámkodást), amiért extra hősnek éreztem magamat)

féltem, hogy ma reggel alig bírok majd felkelni / megmozdulni, de meglepően fitten ébredtem, itt-ott érzem az izmaimat, de semmi durva és sokkal kipihentebbnek és üdébbnek érzem magamat, mint az előző 10 napban, amikor meg se mozdultam.

szóval elértem az első lépcsőt, tulajdonképpen mindegy is, hogy ezt pár hónappal ezelőtt kellett volna megtennem, lényeg, hogy sikerült és folytatni akarom, mert nagyon megszerettem a futást idő közben.