mint ismeretes (vagy nem) én Arábiában születtem és nőttem is fel. ott, ahol a szemetet nem elszállítják, hanem elégetik, a kenyeret az utcán, a földön sütik egy vaslapon, a hentessoron pedig az utcán lógnak a frissen levágott bárány tetemek, körülöttük ezernyi léggyel és legalább ugyanannyi kóbor macskával.
Arábiában kosz van és bűz és nincs ÁNTSZ, de az emberek mégis megélnek valahogy, és még a gyengébb szervezetű európaiak is megmaradnak valahogy a föld színén. (nem mondom, mi is voltunk betegek, de nem állandóan és nem mindentől, pár alapvető szabály betartásával vidáman ettük a helyi kajákat és nem járkáltunk oxigénsátorban az utcán).

ebből következően talán érthető, hogy miért nem rohangálok női retikülömben kézfertőtlenítő zselével, nem mosok betegesen kezet minden étkezés előtt, és nem kapok idegbajt egy toitoi vagy egy bokor láttán. ugyanez okokból kifolyólag simán merek kapaszkodni a bkv-n és bevallom, a legtöbb idegen wc-re igenis ráülök (bár azért itt van egy szint, amit már én sem vállalok be). persze, hülye nem vagyok, de nem hódolok be a női magazinok által sujkolt műtői sterilitást megkövetelő életmódnak (sőt, hiszek abban, hogy némi kosz még jót is tesz nekünk).

épp ezért csak tegnap tűnt fel, hogy lehet, hogy más ember itt már elvérzett volna. a múltkor élő patkánnyal találkoztam a konyhába menet, azóta több döglött állatkával is szembesültem, az egyiket például éppen söpörték össze a piactér közepén a többi szeméttel együtt, a seprű és a lábam együttes mozgásából pedig pont az következett, hogy épp az én lábam közé ért volna a söpredék kupac, amikor odaértem, benne a kipurcant patkánnyal, de én épp egy mondatom közepén voltam, ezért automatikusan átléptem az akadályt, az agyam rögzítette, hogy a szemét egy része biohulladék volt, de ennyi.

ugyanígy vagyok a fürdőszobával. amit én így hívok, az valójában egy lebetonozott ablakos placc, amiből nyílik két fülke, az egyik a zuhany, ez le van csempézve, van egy mini boiler meg egy zuhanyrózsa, azt csá. mellette van egy angol típusú budi, amit beleállítottak egy guggolós budiba. ez azért jó, mert így van egy kis rés a csésze alatt, ahol el tud folyni a víz. hogy milyen víz? hát a mosdóé, ami az ablakos placcban van és szifon meg csatorna helyett a lefolyó egy gumicsőbe vezet, ami a falon keresztül be van vezetve a wc helyiségébe, de magába a csészébe nem, ezért minden kézmosás vagy éppen fogmosás elárasztja a budit. igen, jól látjátok, célszerűbb előbb pisilni és utána fogat mosni.

ami a csapot illeti, valamiért csak úgy tud belőle víz jönni, hogy nagyon vékony, de annál erősebb sugárban spriccel a víz. ez nem túl praktikus arcmosáshoz, ezért not to worry, a helyi sufnitunning szakszervezet ráerősített egy vizes palack nyakából és egy mosogató szivacsból álló “szűrőt”, amin keresztül a víz olyan kellemesen csobog, hogy az elvtársak szíve csupa derű. azt már kevésbé vidám látvány, hogy mivel a csap csöpög, a szivacs meg állandóan vizes, helyenként megpenészedett szegény. (igen, én ezzel a vízzel mosok fogat).

de sebaj, mert ez a csodás zöld szín jól meg a padlón elterülő algához. a betonozott placcot ugyanis arra találták ki, hogy az ember lánya teregessen benne. errefelé a teregetésnek egyetlen ismert műfaja van, mégpedig a vállfára pakolás és huzatos helyen lógatás. (amennyiben kicsiny otthonunk nem rendelkezik huzattal, ruháinkat nyugodtan kiakaszthatjuk a főutcára is, vagy esetleg éttermünk elé, cégér gyanánt). talán már említettem, hogy jelen esetben a vállfákat fel kell tornászni egy célszerszám (kampós rúd) segítségével egy 3 méter magasban kifeszített kötélre (errefelé biztosan nem azt írják a lakáshirdetésekben, hogy 4 méteres belmagasság miatt galériázható, hanem hogy a beltéri teregetés megoldható). a kötelek sajátos elrendezése és a beton egyeletlensége miatt a ruhákból kicsöpögő víz szép pocsolyákban megül a padlón és mivel egyrészt nincs hova elfolynia, másrészt meg a párás levegő miatt sokszor nem szárad fel napokig, gyönyörű algás képződmények jelennek meg.

ezek után bevallom, mosolyognom kell, amikor étkezéskor két féle pálcikát használunk, az egyikkel szedünk a tálból, afféle merőkanálként, a másikkal pedig eszünk, mert ez így higiénikus.