a pszichológus ma érdeklődött arról, hogy milyen a családom, mire igyekeztem összefoglalni, hogy milyenek is vagyunk mi tulajdonképpen. végül addig jutottam, hogy tulajdonképpen nincs velünk semmi baj, csak mindenkinek mindenről véleménye van, meg élményeket akar megosztani és ezért hajlamosak vagyunk monológokban kommunikálni, miközben némiképp túlméretezett lakásokban koválygunk és kutyaként követjük azt, akit épp kiszemeltünk beszélgetőpartnernek, aki jobb esetben hümmög néha egyet, rosszabb esetben ő maga is követ valakit valami hirtelen támadt rögeszmével (mindezt esetleg telefonon). általában az jár jól, aki valamiért kimaradt ebből a folyamatból, mert neki tényleg az az érzése, hogy egy olasz neorealista olasz filmbe csöppent és percek kérdése, hogy Sophia Loren beállítson egy vájling pastával és ráborítsa az egészet Marcello Mastroiannira.

aztán ma este elmentünk vacsorázni. és tényleg. csak most kénytelenek voltunk egy asztal körül ülni és nem telefonáltunk.

karácsonykor egy hetet leszünk összezárva. azt hiszem, filmet fogok forgatni.