lassan elcsendesül azért minden, elfogynak a hajnali telefonok, a telesírt zsebkendők és a végtelen cigaretták. már nem fura a lakás egyedül, nem üres már az ágy, és nem némák az esték. a konyha sem olyan rémísztő már, lassan az étvágyam is visszajön.

szemlátomást nem haltam meg, nem állt meg az idő, vannak még programjaim, barátaim, álmaim, vágyaim és gyomorpanaszaim. nem tőrlődtem ki senkinek sem az emlékéből vagy a telefonkönyvéből, és nem szállt ki minden értelem a fejemből.

képes vagyok fenntartani egy beszélgetést, betartom az ígéreteimet, számontartom a születésnapokat, tanácsot adok, ha kérnek, aggódom a beteg rokon, rossz munkahely, fontos vizsga miatt. ellátom magamat és a macskát, befizetem a számlát, megoldom a rám osztott feladatot, követem az edzéstervet.

egyértelműen élek, egész sokszor még nevetek is.

nem arról van szó, hogy nem lehet. csak arról, hogy tudom, hogy van jobb.