a pszichológusom szerint álmaim alapján valamilyen kiindulóponthoz próbálok visszamenni, már csak az a kérdés, hogy pontosan mi is ez a kiindulópont.

ez valószínűleg megmagyarázza, hogy miért van napok óta az az érzésem, hogy az életem visszatért a legkaotikusabb hőskorszakába, amikor tényleg másodpercenként történt valami teljesen indokolatlan.

ha jól emlékszem, az a szabály, hogy az ember sose kérdezze meg, hogy mi jöhet még, és ne hagyja el a humorérzékét egy másodpercre sem.

(most pl. a főnököm kitalálta, hogy vegyek részt valami mítingen, ami pesti idő szerint hajnali f4-kor kezdődik. még azt is tanácsolta, hogy feküdjek le korán. közben borvacsorára hívtak a várba, a lakással foglalkozó ügyvéd pedig megdicsért, hogy milyen jól nézek ki, sokkal jobban, mint korábban, bizonyára már találtam is valaki újat.)

(ja! a macska pedig kihalászott egy kínai SPAR-os zacskót valahonnan, ügyesen belegabalyodott, pánikba esett és veszettül rohangálni kezdett, szóval egy morgó, fújtató piros nejlonszatyrot találtam a nappali közepén egy kisebb atomvillanás romjai között).