tegnap az elveszésről írtam, hihetnétek azt, hogy azért, mert jövő héten válok, vége egy öt éves kapcsolatnak, 4.5 év együttélésnek, a közös jövőnek, mindennek, amire építkeztem 22 éves korom óta. persze, a talajt látványosan kihúzták alólam novemberben, és mi mást érezne az ember lánya, mint elveszettséget, amikor egyedül riad ott, ahol régen ketten volt, és már csak a macska alatt recseg a parketta a szomszéd szobában.

de van más is, ami sokkal személyesebb és bár néha megbénít, mégis úgy érzem, sokkal megnyugtatóbb. ez a saját elveszettségem az időzónák, kultúrák és kontinensek között.

egy hónapja jöttem haza, ha még kihúzom itthon két hétig, akkor ez a leghosszabb idő, amit az elmúlt évben belföldön töltöttem. és persze, ez nem mind Kína volt, volt mezei nyaralás is, és nem várom el senkitől, hogy sajnáljon, amiért Hawaii-on dekkoltam egy hétig, de tény, hogy a nagy utazgatásban valahogy turista üzemmódban ragadtam.

a lakásban ordernáré kupleráj, a hűtő üres, a ruháimat ötletszerűen mosom ki, és nem azért, mert hobbim a trehányság. egyszerűen az van bennem, hogy ez is egy hotel, innen is elindulok mindjárt, mindegy, mit hagyok hátra. olyan lettem, mint egy utazórobot, megyek, mert menni kell, elücsörgök kedélyesen valahol, de a helyi újságot már nem olvasom el, mert minek, úgysem tartozik rám. és igen, lehet pszichanalizálni, hogy a gyökértelenség nekem valójában a hazám, és nem véletlen, hogy ide vonulok vissza, ha úgy érzem, bánt a világ, de ez nem változtat a tényeken.

és ez az elveszettség az, ami miatt reggel néha úgy ébredek, hogy azt sem tudom, hol vagyok, és mihez kezdjek magammal. mert az, hogy egyedül ébredek, őszintén szólva, réges-rég nem zavar.