ma Hubbie-val megittuk utolsó kávénkat, mint férj és feleség. jó ötletnek tűnt a válás előtt nyugodtabb körülmények között találkozni újra, mint a bíróságon. ne legyenek illúzióink, nem volt egy különösebben kellemes vagy szép találkozó, ahogy ez az egész elválás nem volt egy nagyvonalú vagy elegáns dolog, de Istenem, az ember nem választja meg, hogy hogyan teszik lapátra. pofont kaptam eleget, párat biztosan meg is érdemeltem, én igyekeztem minél kevesebbet osztani. nem Hubbie miatt, inkább magam miatt.

ahogy nem Hubbie miatt sírtam át az elmúlt három órát, hanem magam miatt. mert az elmúlt 28 évben nem szerettem űgy senkit, mint őt, és ennek most már vége.

tudom, hogy jobb így, tudom, hogy nem lesz baj, fogok még szeretni, és elmúlt már a fájdalom, és kopnak a sértődött szavak, de ez nem változtat a mértéktelen, tiszta szomorúságon, amit érzel, amikor rájössz, hogy nem szeretsz már valakit, és az, aki életed origója volt valamikor, csak kicsivel több, mint egy idegen.

a pont most került ki a mondat végére, a holnapi már csak adminisztráció.