vagyis nincs hadagidigi, bármit is jelentsen ez, itt csődöt mond hat év arab tanulásom.

tegnap voltam utoljára egy időre pszichológusnál. megkért, hogy foglaljam össze, miben tudott segíteni. meglepően sok mindent fel tudtam sorolni, amiből csak egyet emelnék itt ki nektek, ami talán a legfontosabb.

születésem óta predesztinálódtam a sokszínűségre, hisz magyar családba születtem damaszkuszban, amit később tetéztem egy francia oktatással. hirtelenjében három kultúrával is mélyreható ismeretséget kötöttem, eljött az a pont az életemben, amikor úgy éreztem, döntenem kell, milyen színű a lelkem, francia vagy magyar, ne adj isten arab. évekig próbáltam eldönteni ezt a kérdést, melyik az anyanyelvem, hol érzem magam otthon, mit tagadjak meg, mi emeljek kánonná, a nagy forgatagban mi vagyok én valójában.

28 éves vagyok, 12 évet éltem külföldön, és az azóta eltelt 12 év mind arról szólt, hogy valahová próbálom magam sorolni, válasszak magamnak hazát, kultúrát, anyaföldet és anyanyelvet. én esküszöm megpróbáltam, de nem ment, mert bár minden kérdésemre tudom a választ, azok nem állnak összhangban egymással, hisz míg anyaföldemet szíriának tekintem, anyanyelvemet pedig a franciának, hazám egyértelműen budapest, kultúrám pedig az élményeimmel együtt napról napra bővül.

aztán jött a pszichológusom, aki a maga szelíd módján rádöbbentett, hogy az én esetemben nincs olyan, hogy vagy-vagy, teljesen elfogadható, hogy is-is a helyes válasz, és igenis lehetek egy egyveleg, nem vagyok ettől másodrangú állampolgár, vagy gyengébb elkötelezettségű, sőt, vannak ennek számos előnyei is.

hát ezt tanultam meg magamról az elmúlt fél évben, és ezért borzasztóan hálás vagyok.