még mielőtt azt hinnétek, hogy manipulálom a bejegyzéseim igazságtartalmát és csak a pozitívat írom meg, és mert mostanában többen kérdezték, hogy hogy vagyok, úgy igazán, és leginkább mert tulajdonképpen én is ezen gondolkodom napok óta, megpróbálom elmondani, hogy mindenhogy vagyok mostanság.

eddig az volt a cél, hogy minél gyorsabban essünk túl a technikai részleteken, nem maradjanak alsógatyák a fiókban és hullák a szekrényben, ne tartozzunk egymásnak semmivel, ne kelljen mindenféle ürügyekkel összefutni, beszélgetni, és egymás kusza eszmefuttatásait hallgatni. ha elválunk, akkor ne csináljuk a dolgokat félig, fizessük ki, válogassuk szét, írassuk át, jelentkezzünk ki és legyen a végén egy pont.

a ponton három hete már túl vagyok, azóta meg egy kicsit úgy vagyok vele, hogy “now what?”, most akkor merre tovább, mit is kezdjek magammal, meg miről is szól hirtelen az életem.

és ez az állapot elég fura, mert néhanapján azon kapom magam, hogy állok az ikeában egy kibaszott könyvespolc előtt és majd elbőgöm magam, hogy “amikor a közös a könyvespolcot terveztük Hubbie-val, brühühü” (hiába, amikor két bölcsész összeköti az életét…), és ilyenkor azt érzem, hogy irdatlan fáradt vagyok, és minden energiám arra megy el, hogy ne essek szét, és a felszínen lebegjek, mert idővel minden a helyére kerül majd, mégha most ezt nem is így érzem, és attól félek néha éjszakánként, hogy egy megkeseredett feminista fapinaként fogom leélni életem hátralévő éveit.

aztán van olyan, hogy a Színésznővel a Parlament tövében ülünk a rakpart lépcsőin, bámuljuk a Dunát, bámuljuk Budát, lustán figyeljük a Margit-híd forgalmát, és közben azt játsszuk, hogy milyen lenne nekem az ideális pasi, és hosszas vitatkozás után arra jutunk, hogy legyen pilóta, de legalábbis hordjon öltönyt a munkahelyére, vagy esetleg egyenruhát, de ne legyen hajóskapitány, mert az egy részeges szakma. aztán egymásra nézünk, megállapítjuk, hogy rohadt egy dolog ez az élet, de valami majd csak lesz, csak bölcsész ne legyen. és aztán nevetünk, hogy persze, majd pilóta, haha, jó, hogy nem űrhajós.

és végül van olyan, hogy akkorákat villámlik, hogy bevilágítja a sötét lakást, a macska áramosságtól feltöltve, égnek álló szőrrel cikázik a lakásban, én meg érzem, hogy szépen lassan visszatér belém az erő, mert amikor ilyen elemien ránk szakad a természet, nem lehet mást csinálni, mint eszeveszettül vigyorogni. és ahogy megyek át szüleimhez az esőszagban, eszembe jut, hogy futni lenne most jó, mert futni jó, őrülten jó, és őrülten felszabadító.