szeretném leszögezni, hogy én a franciákkal tökéletes love-hate kapcsolatot ápolok, ami lerövidítve annyit jelent, hogy ha “külsős” szidja őket, aki sose élt velük együtt és/vagy nem tud franciául, akkor veszettül védem kedvenc népemet, ha viszont magunk között vagyunk, akkor én is megengedek magamnak pár kritikai megjegyzést (ebben egyik legnagyobb partnerem egyébként Pablo), de be kell vallanom, hogy azért kedvelem a társaságukat, mert az idő nagy részében tökéletesen kiszámíthatóak. ennyit az intróról.

tegnap elmentem egy születésnapi összeröffenésbe egy francia-magyar vegyes házaspárhoz. ilyenkor mindig kicsit keverednek a nyelvek, mert a pár mindkét tagja beszéli mindkét nyelvet, a vendégsereg egy része is kétnyelvű, aki nem, az angolul kommunikál, ezért palacsintasütés közben a konyhában mindenki össze-vissza dobálódzik azzal, ami épp a szájára jön.

valahol itt állított be az ismeretlen francia vendég, aki ugyan “sziasztokkal” köszönt, de én franciául kezdtem el vele beszélgetni. lelkesen elmesélte, hogy tanul magyarul, és hogy képzeljem el, léteznek két-, sőt! háromnyelvű emberek, és ez mennyire csodálatos, hogy ohne zsenír váltanak egyik nyelvről a másikra, akár mondat közben. én hümmögtem, hogy nahát, mik vannak, ő pedig folytatta, hogy na de nem úgy van ám az, mert hogy ő megfigyelte, hogy hiába a többnyelvűség, az embernek mindig van egy enyhe akcentusa, mert csak egy nyelvet tud igazán tisztán beszélni. itt már kicsit értetlenül álltam előtte, de mielőtt bármit tudtam volna mondani, valahogy elsodródtunk a tömegben.

fél órával később keveredett elő, amikor döbbenten konstatálta, hogy én valójában magyar vagyok. itt látványosan hüledezett, hogy de hát az hogy lehet, de hisz én akcentus nélkül beszélem a franciát (nem akartam mondani neki, hogy nyugi fiam, cserébe magyarul rosszul hangsúlyozok és a szórendem is kissé gyanús), és ez nem lehet, biztos azért félig francia vagyok, nem? mert mint közismert, a franciát csak a franciák beszélhetik tökéletesen, tehát aki beszéli, tuti francia. nem? hát nem. na jó, de akkor ugye sokat éltem franciaországban. még csak azt se. de hát az hogy lehet? ért-he-tet-len.

szemlátomást nem hagyta nyugodni a dolog, mert kicsit később azzal állt elő, hogy egyébként először azt hitte, hogy biztosan belga vagyok, mert van egy enyhe belga akcentusom (lófaszt van, de mindegy), és ezen lovagolt még egy kicsit, amikor megkérdeztem, hogy délfrancia-e, mert hallom rajta. miután a szülővárosát belőttem akcentus alapján egy 50 kilométeres körzetbe, stratégiát váltott: az est hátralévő részében (szerintem nem szándékosan) francia kulturális idézetekkel szórakoztatott, így például megkísérelte elmagyarázni nekem, hogy mi az az Astérix, és minden kicsit köznyelvibb kifejezés után megkérdezte, hogy értem-e ennek a szónak a jelentését. időnként azért hozzátette, hogy nahááát, tényleg nincs akcentusom.

na ezért szeretem a franciákat.