a munkadömpingnek csütörtök estére vége lett, jelzem, épp ideje volt, mert addigra már málnalekvárt is befőztem pótcselekvés gyanánt. este f10kor bedőltem az ágyba valami gyagyi sorozattal, amit aztán valahogy ledaráltam.

hajnali 3-kor lett vége, én pedig kibotorkáltam az erkélyre egy cigire. ültem ott a sötétben, és hirtelen rádöbbentem, hogy mostanra minden rettegő hang elhallgatott a fejemben, tökéletesen szabad vagyok. a maradék cérnák is elszakadtak a héten, amik még kötöttek a múlthoz.

nem azt látom már a lakásban, hogy a fele az enyém, nem azt látom a bögrén, hogy a párja hiányzik. nem rettegek, hogy ki mit gondol majd, ha ezt vagy azt ide vagy máshova írok. az utcán nem figyelem már az embereket, hogy mikor jön szembe valaki, akinek nem kéne. a budapesti éjszakában nem rettegve ülök, szemem sarkából a bejáratot lesve, hogy mikor sétál be rajta valaki vagy valami, amivel nem akarok szembesülni.

felmondtam a nyomasztó munkahelyemen, másfél éve először lekapcsolhattam a konstans “mi van ha holnap menni kell?” üzemmódot. visszakaptam a döntési lehetőséget, pontosan addig ülök egy helyben, ameddig szeretnék.

valójában nem a múlt eseményeivel szakadt meg a kapcsolatom, hanem a két évvel ezelőtti saját magammal. nem volt egy kéjhömpöly, de akárhányszor végig csinálom újra, ha kell.