ez most egy átmeneti korszak sokunk életében. van, aki most esett ki fürdővizestül a kádból, van, aki már egy izgalmas új fejezet küszöbén topog, és vannak, akik kampányszerűen sprintelgetnek egyet-egyet, nem kötelezően a jó irányba. ha tételesen listázni kéne, van itt minden, válás, új országba költözés, szülőkhöz való visszaköltözés, karrierváltás, új munkahely, diéták, új lehetőségek, szexuális forradalom, új döntések, új életmód.

az átmeneti korszakok persze azon túl, hogy szükségesek, még nagyon izgalmasak is, elvégre ilyenkor olvad vissza formázható gyurmává az életünk, kezünkben a döntés, azt hozunk ki magunkból, amit szeretnénk, Queen is megmondta már, you can be anything you want to be, just turn yourself into anything you think you could ever be, magyarul csak akarni kell, és menni fog. és valóban látványos átalakulások szemtanúi lehetünk, új frizurák, lakótársak, szokások, ruhák, erkölcsök. egy valamit biztosan mondhatok: unatkozni nincs időnk, valami felfordulás mindig van.

de legyünk reálisak, amikor ennyi tényező van egyszerre mozgásban az ember életében, a minimum, hogy kicsit kicsúszik a lába alól a talaj. néha olyan, mint egy óriási viharban hánykolódni, fel-felvillan az ismerős világítótorony, de mire megindulnánk felé, már megint eltűnt. persze ennek is vannak kellemesebb formái, amikor az ember utólag jön rá, hogy nahát, még csak ki sem akadtam, simán bevettünk egy eddig leküzdhetetlen akadályt. aztán van, amikor a vihar tartósodik és ülünk magányosan a fedélzeten, és egyre mérgesebbek vagyunk magunkra, mert valamiért az a szerencsétlen kényszerképzetünk támadt, hogy mi hoztuk a saját fejünkre ezt a vihart, és csak akarni kellene egy kicsit jobban, és máris sütne a nap.

aztán egy másodpercre megvilágosodunk, úrrá lesz rajtunk a teljes lelki béke, belátjuk, hogy egyik bekezdésben sem mondtam teljesen igazat, mert hát az élet nem úgy működik, és persze, törekedni kell a lezárásra és a feldolgozásra, de legyünk türelmesek és elnézőek magunkkal, és egyébként is, azért nem olyan drámai a helyzet, lehetne sokkal rosszabb, lehetne például már gyerekünk.

ez a csodálatos állapot legfeljebb fél napig tart, amikor újra görcsölünk valamin vagy valakin, és hirtelen belénk nyilal, hogy jaj, nem vagyok türelmes, nem vagyok elnéző, jaj, hát hogy fogom így elengedni az egészet? és jöhet megint a hánykolódás a hajón, megspékelve egy idő után azzal, hogy a harmadik ilyen körnél már azért is dühösek vagyunk, mert unjuk magunkat és egyébként is, nem igaz, hogy még mindig ezen megy a szenvedés.

hihetetlen sokat dob az ember életszínvonalán, ha van kivel megosztania különböző hajós, viharos, önutálós pillanatát, ha vannak emberek, akikkel elvégezhet olyan megnyugtatóan hétköznapi dolgokat, mint egy piacolás, vagy egy csekkbefizetés. nem szép dolog, de néha azt is jó látni, hogy én már ezen a fázison túl vagyok és sokat dob az ember önbecsülésén, ha kivételesen értelmes tanácsokat tud adni, mert been there, done that darling.

ez egy sorsközösség, te is válsz, én is válok, adok ügyvédet, segítesz áthúzni az ágyat, kölcsönadom a kanapémat, meghallgatsz ötvenedszerre is, elemezzük közösen a történteket, elviszlek inni, bemutatod a szexi haverodat, megírom helyetted az sms-t, átolvasod a motivációs levelemet, fogjuk egymást kezét a változó kedélyű budapesti éjszakában, ezért vannak a barátok, főleg most, érted, mert te is baszki, hogy tudtam én ezt így benézni, a pasik mind hülyék, nem, nem a te hibád, nyugi lesz ez még jobb is, pár év múlva röhögni fogunk ezen, stb.

és ez így mind szép és jó és bizonyára nem alakítottam volna így az életemet, ha nem ilyen életet szeretnék (lásd Queen you can be…stb), de szóval csak azt akartam mondani, hogy én úúúgy élvezem, hogy hétfő óta napi 10 órában vagyok összezárva totális vadidegenekkel, akikért csak annyiban tartozom felelősséggel, hogy igyekszem nem leforrázni őket túlhabosított tejhabbal.