mint ahogy arra a minap utaltam, elkezdtem edzőerembe járni. sőt, ami még szórakoztatóbb, személyi edző segítségét is igénybe vettem.

aki régóta olvas, annak feltűnhetett, hogy egyre több kísérletet teszek az aktív életforma elsajátítására, és bár továbbra is lelkesen szürcsölöm a rosé vicéket a budapesti éjszakában, egyre inkább törekszem a mozgásra.

kezdődött az egész biciklizésem történetével, amiben az abszolút nullából a libaterelőn keresztül eljutottam a városi kamikazéig (a következő cél a biciklitúra, csak nem találok hozzá partnert), majd jött / jövögetett a futás, ahol pár év alatt eljutottam odáig, hogy megkedveltem a dolgot, és lefutottam első szigetkörömet (az ideig cél a 10K), végül jött a régi nagy kedvenc, az úszás, amire leginkább augusztus óta kapcsoltam igazán rá, meditációs és egyéb csodatevő hatásairól több helyen értekeztem (itt a cél a balaton átúszás, mi más).

összességében öt év alatt egész jól meggyőztem magam arról, hogy mozogni jó, mozogni vicces, mozogni kell. és persze, az ember fogyni szeretne, meg sharone stone féle combokat, de valójában az a lényeg, hogy egyensúlyban legyünk és mosolyogjunk, és ne rúgjuk gyomorszájon a járókeretes nénit, aki önfeledten előzi be a sort a postán, mert neki az jár.

de ha már a külsőről van szó, azért persze elkapott engem is az ékszíj, és úgy döntöttem, hogy kivételesen nem májusban csodálkozom rá a bikiniszezonra. egyébként a legnagyobb löketett az adta, hogy a rendszeres úszás hatására észrevettem, hogy ha hetente kétszer-háromszor az ember tényleg mozog (de nem kell belehalni), akkor annak igenis van látszatja.

szóval bejelentkeztem egy távoli ismerőshöz, aki történetesen személyi edző. három hétig jártam hozzá hetente kétszer-háromszor, közösen feltérképeztük, hogy mire lesz nekem szükségem, majd megtanultam a gyakorlatokat (ki hitte volna, hogy a guggolást ennyi féleképpen lehet elrontani?). múlt héten kaptam egy pofás edzéstervet, és magamra lettem hagyva, hogy mostantól egyedül csináljam, 90 perc (45 erősítés, 45 kardió), hetente háromszor.

szeretem az efféle kihívásokat, ahol leginkább az ember akaraterején múlik az eredmény. természetesen az edzések szemmel látható hatásának is nagyon örülök, de leginkább azt szeretem, ahogy utána érzem magam, azt, ahogy beépül a mozgás a hétköznapjaimba, meg se fordul a fejemben, hogy ne menjek el, nem szenvedésnek, kötelező rossznak élem meg a dolgot, hanem kifejezetten élvezem, mert legalább másfél óráig magammal foglalkozom. (persze nem mondom, néha majd kiköpöm a belem).

ezzel együtt nem mondanám, hogy nem tartok a dologtól, eddig fogták a kezem, holnap viszont egyedül leszek a nagy ijesztő edzőteremben a kis papírkámmal, hogy akkor asszondja, 3×8 fekvőtámasz. drukkoljatok.