tegnap több mint egy év után először beszéltem (chateltem) a volt férjemmel. eddig tudatosan kizártam az életemből, minden fórumon letiltottam, letöröltem, stb. erre régen szükség is volt, mert minden beszélgetés egy újabb pofon volt, és egy idő után már tényleg nem láttam értelmét, hogy helybe menjek a lófaszért.  amikor megpendítettem barátaimnak (a legtöbb döntést előtt crowdsourcingot alkalmazok,) hogy talán lehet, hogy ráírnék, harciasabb barátnéim (a Színésznő és Cs) nagyon kategorikusan rossz ötletnek tartották, megpróbáltak lebeszélni, nehogy megbántódjak és nagy érzelmi felkavarodásban találjam magam kína külsőn.

mostanában már nem szeretek napokat szenvedni pitiáner problémákon, szóval persze mégis ráírtam.

két dolog történt:

– a kedélyes beszélgetés során egyszer sem éreztem késztetést, hogy csúnyákat mondjak, még egy muhahát sem.

– amikor megkérdezte, hogy van-e valakim, én pedig elmeséltem, hogy voltaképpen inkább nincs, mint van, és egyébként is, mostanság kezdtem el csak azt érezni, hogy szeretnék valakivel együtt lenni, de helyette most inkább utazom, mert lám, hogy megszerettem az egyedüllétet és shanghai-ba is egyedül megyek, akkor rádöbbentem, hogy anyám, azon túl, hogy most nagyságrendileg az I Will Survive szövegét írtam körül (And you see me, somebody new, I’m not that chained up little person still in love with you), én tényleg megszerettem az egyedüllétet, és basszus, tényleg egyedül utazgatok a nagyvilágba, és ez milyen kurvafasza már?

oh, glorious day.