azt hiszem, valamiféle mélyponton vagyok. nem is arról van szó, hogy utálok itt lenni, mert nincs ezzel semmi baj, azzal sincs baj, hogy dolgozni kell, mert például most épp nem kell feliratozni, az önkiszolgáló menzának hála éhen sem halol, egyszerűen csak mostanra lett elegem abból, hogy az iroda és a szobám között élek és nagyságrendileg egy pohár víz elfogyasztásához is kisebb expedíciót kell szerveznem. ezek a kínai utak leszoktatnak a control freakségről, amiért hálás vagyok, ugyanakkor a spontaneitást sem segítik, aminek már kevésbé örülök.

mindegy, legalább a limonádézóban felismert már a pasi és adta szó nélkül a szokásos löttyömet, juhú.